Érzelmeink megváltoztatása

A kliensek sokszor fájdalmas érzéseik megváltoztatásának igényével érkeznek terápiába. Nem akarnak félni, szeretnének önfeledtebbek lenni, kevesebbet aggódni, érzik, hogy tele vannak haraggal, keserűséggel, sértettséggel.

A mélylélektan hagyományos megközelítése erre az, hogy megkeressük a gyökerét az adott érzésnek, és az eredeti ok megszüntetésével (valamilyen terápiás oldás révén) azt várjuk, hogy - mintegy járulékos következményként - megszűnjön a kellemetlen érzelem. Ezt az elvet követi minden korregressziós technika, pl. Rebirthing vagy KIP, de sokszor még a Gestalt és a Családállítás is.

Igen ám, de a változás néha csak egy adott részterületre vonatkozik, (annyira kicsire, hogy az életminőségünket nem javítja jelentősen). Mert egy életnyi idő alatt "rátanulunk" bizonyos reakciófajtákra. A tanuláselmélet megfigyelései szerint ha egy stratégia hatékonynak bizonyult valamikor, legközelebb is azt fogjuk használni - még akkor is, ha hosszú távon ez több kárral jár, mint haszonnal. Néha hasznos kiállni az igazunkért, de ha minden alkalommal felháborodunk, ha nem vették figyelembe a szükségleteinket, könnyen belecsúszunk a hárpia szerepébe és kellemetlen társsá válunk. Nagyon elkeserítő lehet azt látni, hogy nem változunk mindent áthatóan - egy "oldás" hatására a mosogatáson már nem veszünk össze, de a porszíváson még mindig - és ez könnyen keltheti azt az érzést, hogy nincs hatalmunk az érzelmeink felett. A fent említett "alulról építkezés" mellett (amikor a háttért boncolgatjuk, megpróbálva megérteni, miért viselkedünk így), el lehet indulni "felülről lefelé" is, azaz a látható viselkedés megváltoztatásával, ami visszahat az érzelmekre.

Ez a kognitív viselkedésterápia alapja. Az érzelmek ugyanis szoros összefüggésben vannak a gondolatokkal és a viselkedéssel. Megbonthatom az érzelmek hátteréül szolgáló hiedelemrendszert (elkeseredett vagyok, mert azt hiszem, hogy lenéznek - de ez csak az én véleményem, biztos ez?), és változtathatok a viselkedésemen is, amelyek más érzéseket fognak generálni. Nagyon nehéz leállítani az automatikusan lefutó reakcióinkat, hiszen beleszövődött az egész személyiségünkbe. De lehet változni. Kell hozzá elköteleződés (akarjak változni, elismerve, hogy ez rajtam - és nem a környezetemen - múlik) és energiabefektetés (nem múlik el egy 50 perces ülés alatt, ami évek alatt alakult ki, tehát kitartóan be kell gyakorolni az új készségeket).

 Az érzelmek feletti kontroll visszaszerzése egy tanulási folyamat, amelyet sosem késő elkezdeni. Erre dolgozta ki Marsha Linehan a Dialektikus Viselkedésterápiát (közismert nevén DBT-t, amely a Dialectival Behavior Therapy rövidítése). Most vettem részt egy három napos képzésen ezzel kapcsolatban és nagyon bizakodó vagyok az alkalmazhatóságát illetően. :-)

A spiritualitás "haszna"

Transzperszonális pszichológusként talán meglepő azt hangsúlyozni, hogy a spiritualitás tévút mindaddig, amíg  nincs megdolgozva a személyiség, de úgy érzem, muszáj erről beszélnem (újra), még ha nem is vagyok annyira provokatívan karakán, mint Popper:

"Az ezoterikus gondolkodásnak és beavatottságnak semmiféle haszna nincs! Nem leszünk tőle okosabbak, harmonikusabb lelkűek, boldogabbak, s nem feltétlenül alakul ki belső biztonságérzésünk sem. Világi sikerekről - szerelem, üzlet, egészség, stb. - nem is szólok." (Popper Péter: A nem értés zűrzavara, Ezoterikus hiedelmek és téves tanítások, 179.o.)

Szerintem van haszna a hitnek egy magasabb rendű célban, értelemben, abban, hogy a látszatproblémák mögött fejlődési lehetőség van. Szakmailag és magánemberként is azt tapasztalom, hogy a transzcendens élmények energiatöltéssel bírnak és erőt, lendületet adnak az életnek. De valóban nem repül a sült galamb a szánkba, és önmagában SEMMIT nem old meg az ezoterikus gondolkodás. Sőt. Nagyon jó elkerülő hadművelet lehet az életünkben jelentkező problémákkal való szembenézésre, a saját személyiségünk nem is annyira fényes és fehér oldalának megismerésére (ahogy már erre is utaltam korábban).
A valós, anyagi világban megélt Énünk az alapja ennek az életnek és azzal kell főznünk, amink van. Ha ez a személyiség tele van hiánnyal (elég csak a leggyakoribbat, a szeretethiányt említeni), akkor  - bár én sem kételkedek abban, hogy Isten szeret minket és ez a végső szeretet -, a vallásba kapaszkodás menekülés lesz mindaddig, míg nem nézünk szembe a hiányaink fájdalmával és nem kezdünk vele valamit ITT és MOST, a saját eszközeinkkel, a valós emberi kapcsolatainkban.

 (Fotómanipuláció: Erik Johansson)

Summa summarum: A spiritualitás nem helyettesíti a pszichoterápiát!

Nagyon sokat köszönhetünk a transzperszonális pszichológiának azért a szemléletért, hogy az életünkben jelentkező nehézségek a lélek magasabb rendű  - hosszú távú, nem csak egyetlen életre vonatkozó - fejlődését szolgálják. Tudok azonosulni azzal spirituális nézőponttal, miszerint mindez nem a véletlen műve: minden emberi kapcsolatunk, az általuk kibomló érzelmi működésmódunk karmikus eredetű és a harmonizáció, a szeretet irányába mutató (kellene, hogy legyen). Ez olyan felelősségvállalásra tanít, amely  kultúránknak egyébként nem része, hiszen az anyagi szemléletű  világ (jó vagy rossz) sorsának passzívan kiszolgáltatott emberképe uralja a hétköznapi diskurzust.

A transzperszonális technikák viszonylag gyors és egyszerű módját adják annak, hogy bepillantsunk a kulisszák mögé és átéljünk olyan mintázatokat, összefüggéseket, amelyek megértése önmagában gyógyító hatású. A transzperszonális módszerek lehetővé teszik, hogy tapasztalati (és ne csak intellektuális) tudást szerezzünk lelki működésünkről és elakadásaink mögöttes okairól. Az átélés kézzelfogható valósággá teszi egy másik lelki-szellemi dimenzió, mint értelmezési keret létét.

Ugyanakkor a megoldandó feladatok mindig "hétköznapiak": nem szeret az anyám, a férjem, félek a főnökömtől, nem boldogulok a gyerekkel.... Ezekre kell megoldást találni, és ebben a személyiségemnek (ha tetszik, a "kis" egónak) kell fejlődnie, még akkor is, ha a "Magasabb Rendű Énünk" megsúgja, mi a kívánatos irány. Átélhetem a legmisztikusabb élményt egy Rebirthingben, ha aztán hazamegyek és ott folytatom a játszmázást a családommal, ahol abbahagytam. Ahhoz bizony tudatos erőfeszítés kell, hogy az átélt élmények átírják a viselkedést is, és mindazt, amit elméletben (pl. spirituális olvasmányainkból) olyan jól tudunk, átvigyük a gyakorlatba is.

Ez munka. Erőfeszítés. Felelősségvállalás. Idő. Folyamat. Terápiás kapcsolatban, ahol újraíródhatnak a minták.

A lehengerlő átalakulások kegyelme

(Helen Nelson-Reed)

Nincsen rá kisebb szavam, mint hogy kegyelmi állapot, amikor az ember belelát annak a mintázatába, ahogy a sorsa szövődik, ahogyan a választásait hozza, amilyen kapcsolatokat hoz létre, és amilyen érzelmek rángatják mindeközben.
Küzdünk, megélünk, elbukunk, próbálkozunk, fájunk, szeretünk, megbocsátunk, reménykedünk... és mindebbe kicsit belefulladunk, tehetetlenül vergődve feloldhatatlannak tűnő konfliktusaink és véget nem érő szenvedéseink tengerében. És akkor jön egy Családállítás vagy egy Rebirthing és hirtelen kiesünk a térből és időből, és abból a szempontból LÁTUNK, ahogy ezt csak "Odafentről" lehet. Ez maga: átélni a csodát. Minden kiürül, letisztul. Minden mindegy lesz - buddhista és nem depresszív értelemben. Megteremtődik az a távolság, ahonnan minden megérthető és elfogadható - és közben kinyílik a szívünk...és kinyílik egy ajtó, amin mehetünk végre tovább. Mert azt is megértjük, hogy ez mennyire lehetetlen lett volna eddig.

Köszönöm, Robi, a mai újbóli rácsodálkozás élményét. Hogy a perszonális szintű előkészítés után mekkora kvantumugrást lehet végrehajtani transzperszonális technikával.

Spiritualitás és pszichológia

A transzperszonális szemlélet legfontosabb jellemzője az - ahogy Wilber megfogalmazta -, hogy számol az ember transzcendens funkciójával és az így hozzáférhetővé tett magasabb rendű energiákat a személyiség fejlődésének szolgálatába tudja állítani.

A spiritualitás ilyen értelemben jól kiegészíti a pszichológiát, de ez fordítva is működik: a pszichológia is segítheti a spirituális életet. Hogy hogyan, azt a transzperszonális pszichológia egyik atyja, Roberto Assagioli (2005) Önmegvalósítás és lelki zavarok írásában így fogalmazta meg:

„A spirituális eredetű zavarok előfordulása napjainkban rohamosan emelkedik azzal együtt, hogy nő azoknak az embereknek a száma, akik tudatosan vagy tudattalanul , tapogatózva keresik a teljesebb élet felé vezető útjukat. (...) a mai emberek fellendülő fejlődése és személyiségük összetettsége, valamint kritikusabb elméje miatt a spirituális fejlődés nehezebb és összetettebb folyamattá vált. Régebben elegendő volt a morális megtérés, a tanítónak vagy a megváltónak szóló tiszta szívű odaadás, az Istennek való szeretetteljes önátadás, és megnyíltak a tudat magasabb szintjeihez, valamint a belső egység és kiteljesedés felé vezető kapuk. Mostanában azonban a mai ember személyiségének összetettebb és konfliktusos aspektusait nem lehet kihagyni a számításból; át kell alakítani őket, és el kell érni közöttük (alapvető késztetései, érzelmei és érzései, teremtő képzelete, kutakodó elméje, önérvényesítő akarata, valamint személyközi és társas kapcsolatai között) a harmóniát”. (101.o.)

(Festmény: Helen Nelson.-Reed)

Hogyan éljük meg a válságos időszakjainkat?

(Fotó: Erik Johansson)

Szándékosan nem azt írtam a címben, hogy "hogyan éljük túl" a krízist. Íme néhány tanács - Moore könyvéből, és saját tapasztalataim alapján.

1. Tudatosítsd, hogy a (látszólagos) visszaesés normális. Az élet nem egy egyenes vonalú egyenletes fejlődés, nem lineárisan tartunk előre. A természetes folyamatokban – ld. születésben – mindig van átmeneti visszalépés, mintha ez szükséges lenne a következő nagy lépés „megugrásához”.  A nappalt is éjszaka követi, a fényt az árnyék. Ne áltasd magad azzal, hogy az élet csupa öröm és boldogság. Merd megtapasztalni azt is, amikor nem az.

2.       Éld át mindazt, ami történik. A leghasznosabb instrukciónak, amelyet Rebirthing során adok a klienseimnek is azt tartom – még akkor is, ha nagyon kínlódik az illető - , hogy FIGYELD MEG.  Thomas Moore is ezt tanácsolja:

„Vedd fel a magzati helyzetet, érzelmileg és értelmileg egyaránt. Halkulj el! Úgy lebegj sötétségedben, mintha az magzatvized lenne, s add fel a kitörés vagy a megmagyarázás küzdelmét. ... Ne próbáld befejezni! Ne próbáld elemezgetni! Ne próbáld kijátszani!” (Moore, 2005, 35.o.)

3.       Vállalj felelősséget azzal, hogy komolyan veszed az életedet és megpróbálod kihozni belőle a legtöbbet. Ne fecséreld az energiáidat pótcselekvésekre és a mások hibáztatására. De a legfontosabb (és legnehezebb): fogadd el azt, ami van.

4.       Tudd, hogy még ha látszólag semmi nem történik is, a nehézségek időszaka egy átalakulási folyamatnak a része. Ahogy a bebábozódott hernyónak is teljesen le kell bontania a testét, hogy pillangó lehessen, neked is atomjaidra kell hullani, ha újjá akarsz születni más formában.

A hősök archetípusa

Mint mindenki, én is vágyok arra, hogy kapcsolatban legyek olyan hős-figurákkal, akik erőt adnak, utat és példát mutatnak azokban a küzdelmekben, amelyek külső próbatételként edzik a lelket.
Mivel Tv-nk nincs, akcióhősök helyett maradnak az olvasmányélmények, mint pl. Salamon Pál Sorel-háza, Ayn Rand Ősforrása, Ulickaja Daniel Stein. Tolmácsa, Rudnóy Teréz Szabaduló asszonyokja.
Ami ezeket a hősöket megkülönbözteti tőlünk, átlagemberektől, akiknek csak utólag sikerül ránézni a krízisekre, (persze remélhetőleg szintén fejlődve ezáltal) az az, hogy ők már a próbatételek során képesek cselekedeteikkel egy magasabb szintet képviselni. Mérhetetlenül inspiráló az életükről olvasni, és közben titkon remélni, hogy ezek az olvasmányélmények a mi életünkben is elvetik annak a magját, hogy kell helyt állni embert próbáló helyzetekben. Amik nem kell, hogy feltétlenül történelmiek vagy különlegesek legyenek, ahogy Ulickaja vallástudós-figurájáról írja:

"Neuhaus nagy ember! Pedig többször kinevette a Megváltás eszméjét. Előbb itt, a földön kell trenírozni - megtanulni, hogyan váltsuk meg magunkat a helyi kellemetlenségektől, a szúnyogoktól, a gyomorfájástól, a főnök haragjától, a zsémbes feleségünktől, a hisztis gyerekektől, és ha itt megy, akkor van remény, hogy ott is menni fog..." (Ulickaja: Daniel Stein, tolmács, Magvető, Budapest, 2009, 492. o.)

Könyvajánló

Kaptam már - megtisztelő - telefonhívást, hogy milyen könyvet ajánlok olvasásra, fejlődésre. Felsorolni nehéz lenne  - de azért az irodalomjegyzékben próbálkozom.
Mivel ez egy jó kérdés, gondoltam, kitérek rá, hogy az én életemben mik számítottak alapműnek gondolkodásom szempontjából:
1. Szepes Mária: Vörös Oroszlán
2. Markides: A ciprusi mágus
3. Gitta Mallasz: Az angyal válaszol
Szeretném még megemlíteni jelenlegi meglepetésolvasmányomat, ami rendkívül mély tanításokat tartalmaz: Rodof Ágnes Veronika című könyve rendkívül inspiráló mű.

A múlt szerepe a személyiségfejlődésben

Hagyományosan azt asszociáljuk a pszichológiával, hogy a múlt feltárásával, értelmezésével ér el gyógyító eredményt. Sokan (jó esetben) épp ezért kérnek segítséget : úgy érzik, hogy sérelmeiken egyedül nem tudnak túllépni. Jó nyomon járunk tehát, ha azt gondoljuk, hogy a fejlődésben "elakadt" lelkek úgy élnek meg egy múltbéli problémát, traumát, tragédiát, mintha az ma történt volna. Ez semmiképpen sem üdvözítő és valóban tenni kell ellene, hiszen a cél az, hogy a jelent élhessük meg a maga teljességében (ahogy a keleti vallások is hangsúlyozzák). A múltbeli események mind tanulságul kell, hogy szolgáljanak, de amikor megtanultuk belőle, amit meg kellett, tovább kell lépnünk. Ez a fejlődés útja. Így működnek a gyerekek: semmire nem emlékeznek vissza azzal a fajta tudatossággal, amit mi emlékezésnek hívunk (legalábbis, amíg meg nem tanulnak beszélni), de minden élményüket beépítik. Ők az örök jelen birodalmában élnek, mégis rengeteget tanulnak (a tanulás az emlékezés egy formája).
A spirituális fejlődés szempontjából megszívlelendő, amit Rodof Ágnes ír Veronika című könyvében (2004): "Azt tanácsolom, hogy soha ne nézzetek vissza a múltba, ne idézzétek fel emlékeiteket, mert ami elmúlt - ezt véssétek eszetekbe -, többé nem a tiétek. Egy eredményes fejlődésben minden, amit valaki életében átélt és túljutott rajta, az már nem tartozik rá, az csak egy átélt próba volt-. Minden entitás szükségszerűen átmegy mindenfajta megpróbáltatáson, de nem mindenki éli meg gyümölcsözően." (78.o.)

Az önismeret csapdái

Peter Orban (2208) szerint az önismeretet felszínesen, divatból vagy unalomból kapirgálók a legnagyobb menekülők: az igazi alámerülést kerülik ők a poklok poklába, azaz igazi mélységeikbe, saját árnyékbirodalmukba: „azok akarják a legkevesebbet megtudni önmagukról, akik az önismeret útján járnak”. (69.o.)
Bizonyos szempontból egyet kell, hogy értsek vele. Az igazi fejlődés motorja az, amit a pszichológiában „szenvedésnyomásnak” hívnak. Sorra látom ismerőseimen, hogy azok fejlődnek, változnak, dolgoznak magunkon igazán tudatosan, akiket megszorongat az élet így vagy úgy.
Így érthető az alaptétel, ami alapján dolgozom (mind magamon, mind másokkal): a gyógyulás a fájdalmon keresztül visz. Ez a rebirthingben a legnyilvánvalóbb, mert az tényleg kutya kemény tud lenni, de tudja ezt mindenki, akit igazán megtalált egy homeopátiás szer: az először felerősíti a tüneteket, mielőtt meggyógyítaná őket. De módszertől függetlenül, nincs megoldás igazi szembenézés nélkül saját démonjainkkal.
Szerintem mindez jó hír, hiszen ezáltal értelmet nyerhet a fájdalom...

Determináció?

Pszichológiai hitvallásom lényege, hogy mindenen lehet változtatni. Ha ez nem így lenne, értelmét vesztené a munka, amire feltettem az életemet - és magánemberként is sötéten kellene, hogy lássam a világot... :-) Saját tapasztalati élményem azonban, hogy az eleve elrendelés csak odáig terjed, hogy mik azok a nehézségek, dilemmák, élethelyzetek, minták, amikkel találkoznunk kell. De hogy ez milyen formát ölt, és hogy mit kezdünk velük, az már teljesen egyéni.

Minden transzformálható, és transzformálandó is. Nincs nem karmikus kapcsolat, nincsenek véletlenek. Nincs olyan nehézség, amelyen ne lehetne dolgozni. Minden alkalom a fejlődésre. Hogy ezt mennyire tudatosan kezeljük, és hogy mennyi munkát fektetünk bele, csak az különbözik.

 (fénykép: Helen Nelson-Reed)

Családi versus egyéni karma

A karmikus működés alapelve régóta és sokak számára ismert: amit egyénként teszek, az így, vagy úgy, előbb vagy utóbb utolér. Hogy ez nem egy büntető istenség bosszúhadjárata, azt már kevesebben értik. Nem is ezt szeretném most kifejteni, esetleg csak annyit kínálnék fel megfontolásra, hogy mindennek meg kell tapasztalnunk minden oldalát ahhoz, hogy igazi tudásra tegyünk szert.
Ennek megfelelően úgy választunk életkörülményeket, szülőket, barátokat és szerelmet, hogy legyen alkalmunk megélni azt, ami tanulandó feladatunk.
Az univerzum azonban roppant összetett jelenség, és természetesen egyáltalán nem meglepő, hogy az egyénileg vállalt életfeladat illeszkedik annak a családnak a történetébe, ahová az illető születik. Aki egy Hellinger családállításon például szembesül azzal, hogy valamelyik őse életfeladatát teljesíti, ahelyett, hogy (ahogy ő megéli) a saját életét élné, ne mutogasson ujjal a nagyapára... Bizony az feladat rá éppúgy vár - és milyen jó, hogy tudatosította!
Így kapcsolódik össze gyönyörűen a családi és egyéni karma - hiába olvasunk erről külön oldalakon az ezotériával foglalkozó oldalakon.

A személyiségfejlődés lényege

Süle (1992) megfogalmazásban, jungi megközelítésben :
"Az emberi személyiségfejlődés fő vonala tehát egyrészt a tudatos én elkülönülése, kibontakozása a tudattalanból, másrészt az ego által a személyiség egyre nagyobb tartományainak és mélységeinek integrálása. Ez a folyamat azonban nem egy egyenes vonalú növekedés, hanem egy bifázisos, sok válsággal terhes történés, mely a vágyak, örömök és szenvedések, küzdelmek élményein át bontakozik ki.” (63-64. o.)

Az Árnyék

A személyiségfejlődés fontos állomása a - jungi terminológiával - az Árnyékkal való munka. Hogy mi is ez pontosan, arról az Elixir 2009. januári számában olvashatunk.

"Az Árnyék az, amit még nem érintett a tudat megismerő, megszelídítő, integráló ereje. Amit az ember önmagában becsapott, elárult és cserbenhagyott. A léleknek az a fele, amelyet az Én elfelejtett, vagy soha meg nem ismert, s amelyről tudás híján gondoskodni is elfelejtett. Az Árnyék világa csak így és csakis ezért válhat pusztító, kártékony, megbetegítő erők lakhelyévé - az Én és különösen a tudatos emberi én gondoskodása híján. Ezért válik poláris emberi létünk alaptermészetévé a betegség, s ezért lesz gyógyítóvá az önismeret, ami sok egyéb mellett az Árnyék integrációját, a tudattalan tudatossá tételét, belső erőink megszelidítését jelenti." (Hajdu Ráfis Gábor)

A tudatos munka jelentősége

A kérdés azért fontos, mert az emberi természet nem csak a növekedés és fejlődés irányába ható törekvésekkel lett ellátva: „alapvető konfliktusforrásunk egyrészről a tehetetlenség, a lustaság, a megtartás hajlama, a (konformitásban kifejeződő) biztonság utáni sóvárgás, másrészről a növekedés, az önérvényesítés és a kaland vágya között”. (ASSAGIOLI, 2006, 97.o.)

Mitől függ, hogy melyik irányba dől el a mérleg? Erőltethetjük a fejlődést, leküzdve eredendő lustaságunkat? Vagy bizonyos emberek predesztinálva vannak a fejlődésre, míg mások egy „alantasabb” élet béklyóinak foglyai maradnak?

Freud determinizmusából kiindulva a válasz kiábrándító lenne. Szerinte cselekedeteink tudattalan impulzusaink eredményei, és a legtöbb, amit tehetünk személyiségfejlesztésünk érdekében, az az, hogy némileg csökkentjük azt a káoszt, ami lelkünk mélyén kavarog, és szembenézünk egy-két olyan élménnyel, amelynek mi teljesen passzív elszenvedői voltunk, valamikor, egy távoli életkorban. A pszichoanalízis módszerei ugyan a tudatosítás irányába hatnak, és ezáltal a személyiség gátoltságát csökkentve az önfelszabadítás, tehát önmegvalósítás irányába hoznak létre elmozdulást, azonban a tudattalan szféra aránya a valaha is tudatosíthatóval szemben olyan nagy, hogy soha nem célzott meg többet elérni Freud, mint a patológiás állapotból a hétköznapi életre képessé tenni pácienseit. Az önmegvalósítás azonban mindenképpen többet céloz meg ennél.

Freudot követően azonban egy fokozatos váltás következik be: arra a kérdésre, hogy az ember mennyire ura önmagának, mennyire kontrollálhatja szubjektív világát, optimistább válaszok kezdenek formálódni. Ez az új gondolat már közvetlen tanítványánál megjelenik: Adler arról beszél, hogy életünk tudatos terv része (életterv), cselekedeteink pedig választások, amelyek bár adott körülmények (és ezáltal korlátozások) között jöhetnek csak létre, lehetőségünk és felelősségünk van kompenzálni a hiányosságokat és magunkból a legtöbbet kihozni. „Nem találunk teljesen hibátlan megoldást, amely egyszer s mindenkorra érvényes; mindazonáltal latba kell vetnünk minden képességünket, hogy eljussunk egy megközelítő, lehető legjobb megoldáshoz. (ADLER, 1997, 9.o.) Assagioli is lehetségesnek tartja a tudatos munkát: „amikor felismerjük és hasznosítjuk az Én egyik konkrét funkcióját, az akaratot, akkor szabályozó és irányító ereje révén az is nagyon hatékony segítséget nyújthat a harmonikus integráció elérésében, az egész ember bio-pszichoszintézisében.” (ASSAGIOLI, 2006, 115.o.) A jungi értelemben vett integrációs folyamat – bár lehetősége mindenkiben jelen van – sem történik meg spontán, tudatos munka nélkül.

Önmegvalósítás

Muszáj önmegvalósítani?

Fromm szerint igen. Az embernek belső kötelessége értelme kiteljesítése annak érdekében, hogy megszabaduljon függésétől és elérje azt a szabadságot, amely emberré teszi. (FROMM, 1995) Buddhára hivatkozva így fogalmaz: „Miután az ember megtette az első lépést az igazság megpillantása felé, erőfeszítéseket kell tennie, hogy olyan életet éljen, amelyben kiteljesíti értelmi képességeit és embertársai iránti szeretetét.” (FROMM, 1995, 35.o.) Frankl is egyetért ezzel: „Az embernek minden pillanatban jól-rosszul el kell döntenie, mivel állítson emlékművet létének.” (FRANKL 1988, 58.o.)

Felelősségvállalás

A transzperszonális terápia egyik kulcsmozzanata az a felismerés, hogy személyesen vagyunk felelősek sorsunkért, körülményeinkért, döntéseinkért.
Mi választjuk szüleinket, még ha elégedetlenek is vagyunk velük: magasabb rendű énünk (tehát nem hétköznapi ego-nk, hanem spirituális központunk) valamiért úgy gondolta, hogy épp rájuk van szükségünk. Elcsendesedve, befelé figyelve miért is ne tehetnéd fel a kérdést Önmagadnak, hogy miért pont ilyen körülményeket teremtettél magad számára?
Mi vonzzuk magunkhoz ellenségeinket is, hiszen amivel ránk támadnak, az bennünk éppúgy jelen lévő valóság. Soha ne taszíts el magadtól semmilyen negatív érzést, mielőtt ne tisztáztad volna, mi az, és mi köze van hozzád.
Önmagad sötétebb oldala éppúgy természetes, ahogy a világ sem csupa napfény. Ezt nagyon nehéz elfogadni, de - paradox módon - minden apró lépés, amit a negatívumaid elfogadásának útján teszel, a tökéletesedés irányába visz.

Nehézségek a fejlődés szolgálatában

A gyógyítást és saját fejlődésemet az a hitvallás szolgálja leginkább, hogy a szenvedés átalakít. Hogy ez hogyan is működik, hadd magyarázzam el Süle Ferenc szavaival:

„Az emberi élethez egyébként a legkülönbözőbb konfliktusokkal való sokféle, sokszínű találkozás, a pszichoterápiás helyzettől függetlenül is alapvetően hozzátartozik. Gondoljunk csak játékaink, szórakozásaink számos esetére, ahol rejtvényeket, ellentmondásokat, nehézségeket keresünk és küzdünk le. Az ateoretikus zen-buddhizmus a szerzetesek lelki fejlesztésében egy igen sajátos módszert alkalmaz: paradox feladat elé állítja a tanítványát, megoldhatatlannak és értelmetlennek látszó kérdéseket tesz fel, lehetetlen tennivalót ír elő vagy rövid bizarr példabeszédet mond stb., amely amellett, hogy értelmetlennek tűnik, még megoldhatatlan is. Ez a koan… Persze nem mindegy milyen fokú és mérvű paradoxonnal, konfliktussal konfrontálódik valaki. A zen-mester intuitíve jól választott koannal konfrontálja a tanítványt, aki ezt követően ezen meditál, töpreng éjjel-nappal, s ha a válasza a mestert kielégíti, újabb koant kap. Így ilyen lehetetlen feladatokon keresztül vezetve fejlődik szellemileg a szerzetes.” (Süle: Vallás vagy pszichoterápia? Küzdelem a vertikális labirintusban 1992, 124-125.o)