A hős útja a mi utunk is

Rendkívül inspiráló előadást hallottam 2012. október 27-én Debrecenben a C.G.Jung Komplex Pszichoterápiás Egyesület és a Kenézy Kórház Pszichiátriai Osztályának Árnyék, destrukció, Megszállottság című konferenciáján.
Dr. Frecska Ede nagyon bátran ki merte jelenteni (elmondása szerint ezt 200 pszichiáter előtt is megtette), hogy bizonyos kórképek spiritualitás nélkül nem gyógyíthatóak, ugyanis az áldozat-szerepet csak transzcendens szinten lehet úgy átértelmezni, hogy az egyén megtalálja szenvedései értelmét és elinduljon a gyógyulás útján.

A jungi pszichológia szerint az egyént személy szerint segíti elakadásaiban, ha kapcsolatba kerül archetipikus, azaz mindenkire vonatkozó, egyetemes emberi tapasztalatban. Ilyen élmény a mítoszokban és mesékben is gyakran szereplő hős útja, amikor az egyén egy hívásra kilép konvencionális életéből, hogy olyan tudásra tegyen szert, amelyet aztán a köz javára fordíthat. Fontos, hogy ezt az elhívást gyakran vonakodva fogadjuk (ld, Jób esete), sokszor külső kényszerítő körülmények tépnek ki komfortzónánkból és a fejlődés záloga épp a bukás, a kudarc, a sebesülés, a trauma. Ha ezen átégtünk, akkor folytathatjuk az utat, immár bölcsebben, érettebben, és próbálhatjuk megtalálni helyünket újra a társadalomban.

Frecska hangsúlyozta, hogy kultúránk is nehezíti, hogy nem "hívásként" értékeljük a nehézségeket, márpedig "a spirituális intelligenciát nem lehet büntetlenül megtagadni", azaz a sors felülről osztja le a lapokat, és játszani KELL. A számunkra rendelt utat be kell járnunk, máskülönben elbukunk.

Másik kultúrhibának azt tartja, hogy beavatás nélkül indulunk útnak, azaz nem szerzünk gyakorlatot amelynek lényege, hogy az embert próbára tévő feladatokat támogató közegben teljesítjük. Ennek traumatizálódás a következménye.

Frecska fontosnak tartja tudatosítani, hogy a választás lehetősége mindig ott van. És ha az egyén vállalja feladatát, természetfölötti segítséget kap hozzá.

A hős útjának része, hogy olyan élményben részesül – akár fizikailag – ahol el kell viselnie az elviselhetetlent. Ez a lépés a transzformáció elengedhetetlen lépése, mely során az egyén örökre megváltozik.

Ez kihívást jelent a társadalomba való reintegrálódás szempontjából. A visszatérő hős szembesül a konvencionális világ elutasításával és saját megváltozott éntudatával. Moore is beszámol a krízisen áteső személy elszigetelődéséről, és azt a tanácsot adja, hogy meg kell fogalmazni a kapcsolódás nehézségét:  ”valami különlegesen erőteljes dolgon mentem keresztül, amitől valahogy teljesen másnak érzem magamat. Lehet, hogy most idegennek tűnök számotokra. Nem akarok falakat emelni közénk, de nem érzem már többé magamat régi önmagamnak.” (Moore, 69.o.)

 

Hogyan éljük meg a válságos időszakjainkat?

(Fotó: Erik Johansson)

Szándékosan nem azt írtam a címben, hogy "hogyan éljük túl" a krízist. Íme néhány tanács - Moore könyvéből, és saját tapasztalataim alapján.

1. Tudatosítsd, hogy a (látszólagos) visszaesés normális. Az élet nem egy egyenes vonalú egyenletes fejlődés, nem lineárisan tartunk előre. A természetes folyamatokban – ld. születésben – mindig van átmeneti visszalépés, mintha ez szükséges lenne a következő nagy lépés „megugrásához”.  A nappalt is éjszaka követi, a fényt az árnyék. Ne áltasd magad azzal, hogy az élet csupa öröm és boldogság. Merd megtapasztalni azt is, amikor nem az.

2.       Éld át mindazt, ami történik. A leghasznosabb instrukciónak, amelyet Rebirthing során adok a klienseimnek is azt tartom – még akkor is, ha nagyon kínlódik az illető - , hogy FIGYELD MEG.  Thomas Moore is ezt tanácsolja:

„Vedd fel a magzati helyzetet, érzelmileg és értelmileg egyaránt. Halkulj el! Úgy lebegj sötétségedben, mintha az magzatvized lenne, s add fel a kitörés vagy a megmagyarázás küzdelmét. ... Ne próbáld befejezni! Ne próbáld elemezgetni! Ne próbáld kijátszani!” (Moore, 2005, 35.o.)

3.       Vállalj felelősséget azzal, hogy komolyan veszed az életedet és megpróbálod kihozni belőle a legtöbbet. Ne fecséreld az energiáidat pótcselekvésekre és a mások hibáztatására. De a legfontosabb (és legnehezebb): fogadd el azt, ami van.

4.       Tudd, hogy még ha látszólag semmi nem történik is, a nehézségek időszaka egy átalakulási folyamatnak a része. Ahogy a bebábozódott hernyónak is teljesen le kell bontania a testét, hogy pillangó lehessen, neked is atomjaidra kell hullani, ha újjá akarsz születni más formában.

A Lélek Sötét Éjszakái

Előadásomra készülve hadd osszam meg Thomas Moore inspiráló gondolatait a bánattal, megpróbáltatásokkal, veszteséggel, reményvesztettséggel vagy kudarccal terhes időszakokról, amelyeket Keresztes Szent János után ő is a "lélek sötét éjszakáinak" nevez. 

„Ha minden erőddel megpróbálsz eliszkolni önmagad sötét éjszakája elől, akkor mindenképpen elmulasztod az általa feladott leckét, a vele járó jelentős változásokkal együtt. Bátorítani szeretnélek: lépj be önnön sötétségedbe, minden erőddel és értelmeddel, mert teljesen újszerű látásmódot alakít ki önmagadról, amely újraértelmezi önértékelésedet, önazonosításodat. Lehet, hogy a folyamat forrása kívülről érkezik: bűnözés, nemi erőszak, abortusz, megcsalatás, üzleti gondok, túszejtés vagy terrorcselekmény formájában, de ennek ellenére magunkban kell felfedeznünk az új erőforrásokat, és egy új életszemléletet. Nem az a célunk, hogy megfejtsük a sötét éjszakát, hanem hogy gazdagodjunk általa.” (Moore, 2005, 14.o.)

„Néhányan – helytelenül – úgy gondolják, lelkük sötét éjszakája egy kihívás, amin gyorsan túl kell esni, és amit le kell győzni. -Ó, már átestem sötét éjjelemen -  mondják -, és már végleg vége van! (...) A valódi sötét éjjeleket nem lehet ilyen könnyen „megúszni”. Örök nyomot hagynak az emberben, és valóban átformálják a jó befogadására. Ezen pedig nincs semmi hetvenkednivaló.

A sötét éjszaka mélységesen nyugtalanítónak mutatkozik, elállván az összes lehetséges kiutat nem hagy más lehetőséget, csak a hitet, s a józan észen és átlagos képességeinken túlmutató erőforrásokat. A sötét éjjel a spirituális választ kényszeríti ki belőlünk, nem csak valamiféle külső terápiát.” (Moore, 2005, 18-19.o.)

Kapcsolatba kerülni lelki fogyatékosságainkkal

Ezzel a címmel tartok előadást a CSAT egyesület 2012. november 5-i rendezvényén az Ifjúsági Házban (4021 Debrecen, Simonffy u. 21, Hal köznél).


A hátrányos helyzetűekkel és fogyatékosokkal dolgozó szakemberek számára egyfajta szemléletet szeretnék megosztani arról, hogy milyen fejlődési lehetőséggel jár szembenézni életünk nehézségeivel, veszteségeivel és hogy a transzperszonális pszichológia eszköztára hogyan segíthet ebben.

(Séverine Pineaux)

Szemelvények az előadásból:

Soha nem dolgoztam a szó hagyományos értelmében vett fogyatékosokkal, de olyan emberekkel igen, akik szenvednek. És azt gondolom, hogy az közös feladat mindenki számára – mind a krízisben lévő személy, mind az őt segítő szakember számára, hogy megtaláljuk a szenvedés értelmét és célját. Ehhez nyújt segítséget az a transzperszonális szemlélet, amelynek keretében én pszichológusként dolgozom.

A transzperszonális pszichológia a hagyományos tudományos pszichológiával szemben "számol az  emberben szunnyadó transzcendens lehetőségekkel.” (Roberto Assagioli) A spirituális megközelítés pedig lehetővé teszi, hogy meglássa (de legalábbis keresse) a megpróbáltatások magasabbrendű célját. Ennek a megközelítésnek hiteles képviselője a koncentrációs tábort túlélő, családját elveszítő Viktor Frankl, aki szerint az életnek minden körülmények között van értelme és mindannyiunknak megvan a szabadsága, hogy értelmet találjon. Az ember szabadsága az alábbiakat jelenti: „Mit tehetek én magam ezen szörnyűséges körülmények között?” 

Archetipikusan nézve a Hős útjának is elmaradhatatlan része, hogy olyan élményben részesüljön – akár fizikailag, akár lelkileg –, ahol el kell viselnie az elviselhetetlent. Ez a lépés a transzformáció elengedhetetlen lépése, mely során az egyén örökre megváltozik. De hogy ez hogyan történik, az nem feltétlenül tudatosítható, „megmondható”, könnyen kitalálható megoldás. Zavarodottság jellemzi, amikor a régi énstruktúra, kapcsolati viszonyulások megszűntek, az új pedig még nem érkezett el. Inkubációs időszaknak nevezzük ezt, egyfajta bebábozódás időszaka. Sokszor nehéz meglátni (de ebben segíthet a segítő szakember), hogy ez mégis a valami felé haladás időszaka, hogy építő jellegű folyamat történik.

Sokáig nem az a cél, hogy megmásíthatatlan végkövetkeztetést vonjunk le, vagy kicsikarjuk a probléma megértését. A legfontosabb, amit tehetünk, hogy megéljük a fájdalmat. Mert a legnehezebb az, amikor úgy kell tenni, mintha nem fájna.

Frankl 4 lépése a logoterápiás kezelés során:

1.       Távolságot teremteni önmaguk és a tünet között. A nemkívánatos állapot nem ő maguk, hanem valami, amit birtokolnak. A „szellem dacoló ereje” le tudja győzni a nemkívánatos állapotokat.

2.       Önmagukkal/életkörülményeikkel kapcsolatos beállítódottság megváltoztatása: „Megtanulják, hogy szüleik, a társadalom vagy önmaguk vádolásától, és a tehetetlenség érzésétől (a külső erőforrásokból jövő segítségre hagyatkozástól) eljussanak oda, hogy vállalják felelősséget saját gyógyulásukért. Egyidejűleg azt is megtanulják, hogy ne tegyék magukat felelőssé olyan körülményekért, melyek fölött nincs ellenőrzésük.

3.       A test reagál a szellem befolyására, a tünetek változnak, eltűnnek.

4.       Profilaxis: értelem-tartalmakat kidolgozni, megnövelni a kliens értelem-tartalékait, hogy az megóvja az exisztenciális frusztrációról, ha valamelyik értelemforrás elapad. (Joseph Fabry)

Fabry szerint a transzperszonális tapasztalatok gyakran másodperc töredéke alatt érik el azt, ami a logoterápia célja: annak észrevételét, hogy az univerzum rendezett egész, melynek egy része az egyén.Saját magam is azt tapasztalom, hogy a transzperszonális csúcsélmények felidéztetése terápiás hatású azáltal, hogy a kliensben tudatosul: „az élet jó, létezik rend, része vagyunk ennek a rendnek, része vagyunk az egésznek, biztonságban vagyunk.”

A transzperszonális szemlélet – a hagyományos pszichológiai terápiás céllal ellentétben  nem „elmulasztani” akarja a szenvedést, hanem segíteni megélni és magasabb szintre emelni.