Családi tudattalan versus személyes sors Szondi olvasatában

A családállítás divatos korszakát élve méltatlanul hallgatunk a magyar pszichoanalitikusról, Szondi Lipótról, akinek Sorsanalízis nevű nagyívű elmélete megelőlegezte Bert Hellinger megállapításait. Közel egy évszázada felismerte, hogy létezik családi tudattalan, amely meghatározza az egyén választásait, így személyes sorsát. "Minden ős, családi tudattalanunkban egy bizonyos sorslehetőséget képvisel." (Szondi, 1999, idézi Tóth Borbála(2006): Családfánk - Sorsunk rejtett mintázata, Kairosz, Budapest)) Szondi családfákat tanulmányozva azt figyelte meg, hogy olyan döntéseket hozunk (párválasztás, foglalkozásválasztás, de még a betegségek területén is), amely újrateremti elődeink sorsát - ezt hívta őt családi tudattalannak. Eztrészelet
A transzgenerációs minták tudatosítása óriási jelentőségű abból a szempontból, hogy tudatos választás révén élhetünk a sorsalakítás szabadságával.
Szondi családi tudattalanra vonatkozó megállapításai részletesen is elérhetőek online.

Mire jó a Hellinger-féle családállítás?

Mindenre. Egyrészt, mert családi viszonyaink (és itt nagycsaládi szinten érdemes gondolkozni) megdöbbentően sok mindent meghatároznak. Másrészt azért, mert a felállításban absztrakt tényezők (mint pl. betegség, probléma, pénz) is bevonhatók. Amikor tehát úgy érzed, hogy valami nem működik az életedben (akármi is legyen az), menj el egy családállításra.
És felejtsd otthon a tudásodat, hiedelmeidet azzal kapcsolatban, hogy szerinted mi a gond nálatok. Engedd el azt a meggyőződésedet, hogy felnőtt emberek úgysem változnak. Bízz abban, hogy megtörténik a csoda, mert ez az egész úgysem magyarázható meg racionálisan.

Családi versus egyéni karma

A karmikus működés alapelve régóta és sokak számára ismert: amit egyénként teszek, az így, vagy úgy, előbb vagy utóbb utolér. Hogy ez nem egy büntető istenség bosszúhadjárata, azt már kevesebben értik. Nem is ezt szeretném most kifejteni, esetleg csak annyit kínálnék fel megfontolásra, hogy mindennek meg kell tapasztalnunk minden oldalát ahhoz, hogy igazi tudásra tegyünk szert.
Ennek megfelelően úgy választunk életkörülményeket, szülőket, barátokat és szerelmet, hogy legyen alkalmunk megélni azt, ami tanulandó feladatunk.
Az univerzum azonban roppant összetett jelenség, és természetesen egyáltalán nem meglepő, hogy az egyénileg vállalt életfeladat illeszkedik annak a családnak a történetébe, ahová az illető születik. Aki egy Hellinger családállításon például szembesül azzal, hogy valamelyik őse életfeladatát teljesíti, ahelyett, hogy (ahogy ő megéli) a saját életét élné, ne mutogasson ujjal a nagyapára... Bizony az feladat rá éppúgy vár - és milyen jó, hogy tudatosította!
Így kapcsolódik össze gyönyörűen a családi és egyéni karma - hiába olvasunk erről külön oldalakon az ezotériával foglalkozó oldalakon.

Az ősök hagyatéka

Hellinger budapesti előadását azzal kezdi, hogy azt hisszük, mi magunk határozzuk meg, hogy cselekszünk, mit gondolunk és milyen életet élünk. Hát nem. A család ugyanis nem csak genetikailag örökít ránk áldott vagy átkozott tulajdonságokat, nem csak felnövekvésünk során ragadnak ránk viselkedési minták óhatatlanul, de bizony olyan tudattalan folyamatok foglyaivá is válhatunk, amelyeket - akár több generációra visszamenően - nekünk kell felvállalnunk. Mindezt merő szeretetből. Ha például elhagyatottnak érzed magad, talán egy nagynénédet közösítette ki a családja. Ha vezekelsz, lehet, hogy dédapád bűnét rovod le. Karmikusan ez biztosan a javadra íródik, de ha te mégis úgy döntenél, hogy a saját életedet szeretnéd élni, azzal nem csak önző vágyadat teljesíted egy kiegyensúlyozott élet után, de a családi energiarendszerben is harmonizálsz egy alapvetően sérült egyensúlyt. Ez a családfelállítás lényege. Ha további részletekre is kíváncsi vagy, kattints ide.

Nehézségek a fejlődés szolgálatában

A gyógyítást és saját fejlődésemet az a hitvallás szolgálja leginkább, hogy a szenvedés átalakít. Hogy ez hogyan is működik, hadd magyarázzam el Süle Ferenc szavaival:

„Az emberi élethez egyébként a legkülönbözőbb konfliktusokkal való sokféle, sokszínű találkozás, a pszichoterápiás helyzettől függetlenül is alapvetően hozzátartozik. Gondoljunk csak játékaink, szórakozásaink számos esetére, ahol rejtvényeket, ellentmondásokat, nehézségeket keresünk és küzdünk le. Az ateoretikus zen-buddhizmus a szerzetesek lelki fejlesztésében egy igen sajátos módszert alkalmaz: paradox feladat elé állítja a tanítványát, megoldhatatlannak és értelmetlennek látszó kérdéseket tesz fel, lehetetlen tennivalót ír elő vagy rövid bizarr példabeszédet mond stb., amely amellett, hogy értelmetlennek tűnik, még megoldhatatlan is. Ez a koan… Persze nem mindegy milyen fokú és mérvű paradoxonnal, konfliktussal konfrontálódik valaki. A zen-mester intuitíve jól választott koannal konfrontálja a tanítványt, aki ezt követően ezen meditál, töpreng éjjel-nappal, s ha a válasza a mestert kielégíti, újabb koant kap. Így ilyen lehetetlen feladatokon keresztül vezetve fejlődik szellemileg a szerzetes.” (Süle: Vallás vagy pszichoterápia? Küzdelem a vertikális labirintusban 1992, 124-125.o)