Az önkritika csapdája

Nem olyan egyszerű nem törődni mások ítélkezésével és kritikájával. Ahogy az is nagyon gyakori, hogy sokszor mi vagyunk önmagunk legnagyobb ellenségei.

Ha valaki véleményt alkot rólunk, az óhatatlanul bekúszik a bőrünk alá... de még inkább az idegrendszerünk azon bugyrába, ahol a mások ítélete és saját társas helyzetünk érzékelése közt szoros összefüggés van. A társadalmi ranglétrán elfoglalt helyünk kiértékelését és a mások ránk vonatkozó megítélését ugyanazok az agyi folyamatok dolgozzák fel. (Schwartzberg, 2021) Mivel társas lényként biológiailag ki vagyunk szolgáltatva a másokhoz tartozás élményének, nagyon is húsbavágó élmény lesz, hogy ki mit gondol rólunk.

Ha ez a vélemény zömében negatív, különösen olyan kiszolgáltatott helyzetben, ahol a másokhoz való tartozás érdekében kénytelenek vagyunk elfogadni a körülöttünk élők véleményét (pl. gyerek a szülőét vagy tanárét), akkor nem lesz más választásunk, mint hogy saját belső értékrendünk részéve tesszük azt. (Herman, 2010)

Még mindig nagyobb kontrollérzetet ad az, ha mi maguk gondolunk rosszat magunkról, mintha a szeretteink teszik ezt. Az önostorozás így egy olyan megelőző hadműveletként is felfogható, ahol elébe megyünk a szidalmazásnak azzal, hogy gyorsan saját magunkat hordjuk le a sárga földig, mielőtt más tenné azt. Ez mindenképpen nyújt egy talmi vigaszt, hiszen az agresszió átélésekor erősnek érezzük magunkat, még ha ez a harag önmagunk ellen irányul is. (Neff, 2011)

Sajnos ez a fajta alattomos önbántalmazás sokak számára kifizetődő stratégiának tűnik, különösen, ha ez a tökéletességre törekvés magas teljesítményre sarkall. A baj csak az, hogy a legmaximalistább ember sem lesz képes soha elérni azt a helyzetet, hogy ne lehetne mibe belekötni, ugyanis a tökéletesség egy olyan absztrakció, mely megvalósíthatatlan a világ tökéletlensége és emberi természetünk gyarlósága közepette. (Young és mtsai, 2010)

Ráadásul negatív önértékelésünkkel fenntartunk egy önigazoló ördögi kört, azaz kíméletlenül fogunk lecsapi minden olyan hibára, ahol bebizonyosodhat, hogy mi tényleg olyan hülyék és bénák vagyunk, mint ahogy gondoltuk. Sajnos ez egy természetes folyamat, ugyanis világképünk stabilitásának fenntartása érdekében önkéntelenül úgy gyűjtögetjük össze az információkat, hogy azok a saját elképzeléseinket erősítsék. Nincs ez másképp az énképünkkel sem. A folyton önhibáztató emberek is szeretnének következetességet tapasztalni az élményeikben, ezért azon emberek véleményét fogják figyelembe venni, akik leértékelően viszonyulnak hozzájuk. A Swann-féle önigazolási elmélet szerint olyan emberekkel vesszük körbe magunkat, akik ugyanazt gondolják rólunk, amit mi magunk, hiszen megéléseink stabilitásához szükségünk van a megerősítésre. (Neff, 2011)

Így - faramuci módon, de a lelki folyamataink már csak ilyen nyakatekertek -, megkapjuk, amit szeretnénk: a visszaigazolást arról, hogy tényleg olyan gázak vagyunk. És ezzel akár boldogok is lehetnénk. Hogyhogy nem vagyunk? ;)

 

(Illusztráció: "Ne hagyd, hogy mások elrontsák a napodat. Ez a te napod. Tedd tönkre te.", WorPorn) 

Irodalom:

Herman, Judith (2011): Trauma és gyógyulás, Háttér Kiadó, Budapest

Neff, Kristin (2011): Együttérzés önmagunkkal, Ursus Libris, Budapest

Schwartzberg, Cynthia (2021): The Curious Voyage, Cynthasis, USA

Young, Jeffrey és mtsai (2010): Sématerápia, Vikote, Budapest

Workshopok 2021-ben az érzelemszabályozás jegyében a rejtett bántalmazástól a gyereknevelésig

Képzeld el, hogy a képen látható könyveket valaki mind elolvassa, szintetizálja és két óra alatt átadja neked... Elég gyors tempónak tűnik ahhoz, hogy megtaláld életed egyik legnagyobb rejtélyeire, elakadásaidra a választ? Hogy miért érzed magad rosszul, amikor igazából nem bánt vagy bántott senki? Hogy mikor lesz már végre jobb? Hogy miért nem tudsz úgy reagálni a gyerekeidre, ahogy szeretnél?

Lehet, hogy elrugaszkodott célnak tűnik, de 2021 legyen a nagyléptékű gyógyulások éve. (Hiszen a #covid19 által súlyos betegségekkel terhelt 2020 után erre a lélektani egyensúly-helyrebillentésre nagyon is szükségünk van.) 

Az illusztrációként szolgáló könyveket tényleg úgy szedtem össze, hogy egyik fontos témánk, a traumatizáló hatású nárcisztikus abúzus szempontjából releváns legyen. Van tehát mihez nyúlni, ha eszközöket keresünk nehézségeink megoldásához. Több évtizednyi munka van benne, mire kiforrott bennem egy olyan, saját élményen, terápiás tapasztalaton és elméleti képződésen alapuló tudás, hogy mire van szüksége annak, aki kora gyerekkori ártalmas élmények és az ebből fakadó, őt hosszú távon elkísérő minták, vagy akár mai napig is tartó rejtett (érzelmi, verbális) bántalmazás áldozata.

Meggyőződéssel képviselem, hogy lehet jobban lenni és kétórás blokkokban (emészthető, begyakorolható adagokban) meg is próbálom ezt átadni.

Amire legelőször is szükséged van az az, hogy megértsd magadat, az életedet, a problémáidat. Bár a résztvevőket nem nulláról kellett hitelesítenem, hiszen akit megszólít a téma, már tett erőfeszítéseket magáért és a gyerekekiért a tudatosság terén, illetve nem először él a gyanúperrel, hogy alattomos játszmák elszenvedője lehet. Azt azonban bizton kijelenthetem, hogy még rutinos anyáknak is tudtam újat mondani a gyerekeikről és az első "rejtett bántalmazás" workshop visszajelzéseinek is az volt a sommázata, hogy a nagy felismerésekkel járó aha-élmények segítenek együttérezni önmagukkal a hétköznapjaikba is beszűrődő nehézségekért. És ez a gyógyulás útja.

A C-PTSD (komplex poszttraumás stresszzavar) megnyilvánulásaira kihegyezett megközelítés gyakorlatorientált: azt keressük, mi a megoldás. Ha megtaláltad a rejtett bántalmazás témáját magadban, a problémát már beazonosítottad. Nem azon rugózunk elsősorban, hogy milyen szemét a bántalmazó, hanem azon, hogy te mit tehetsz magadért.

Önmagad iránti felelősséggel, aktív önvédelmet tanúsítva, öngyógyító módon együttérezve közben minden sérüléseddel.

A rejtett bántalmazás lététől függetlenül az öngondoskodás mindenkinek jót tesz, ezért külön alkalmak szólnak majd arról, hogy mit tehetünk azért tudatosan, hogy jól legyünk. Mert - bármilyen hihetetlen - ez sokszor döntés kérdése, amelyet akkor hoz meg az ember, ha belátja, hogy a környezeti tényezők sohasem lesznek optimálisak. Mert az élet már csak ilyen. Persze a döntés önmagában kevés, a workshop az ismereteket adja át és az eszközöket a kezedbe, hogy hogyan láss ahhoz a munkához, ha a saját kezedbe akarod venni az életedet.

És ha mindezt még a gyermekeidnek is szeretnéd megtanítani, érzelmi állapotaiért felelős szülőként, akkor ránézhetünk együtt arra, hogy mi építhető be a gyakorlatba mindabból, amit az idegtudomány tud az idegrendszerről. Mert ha a szülők és/vagy nevelők is tudnák mindazt a gyerekekről, amit a pszichológusok, esélyt adnánk arra, hogy ez egy jobb világ legyen. De hogy nektek otthon jobb lesz, az biztos. Csak hogy a reális és rövidtávon is kézzelfogható eredményeknél maradjunk. :) Siegelt idézve: 

"A lényeg az, hogy újfajta megközelítéssel tekintsünk a fegyelmezésre, és gondoljuk újra. Ezután már egy átfogó gondolati rendszer vezérelhet bennünket a gyermekeinkkel való kommunikáció során ahelyett, hogy csupán reagálnánk bármivel, ami épp kibuggyan belőlünk, amikor olyasmit tesznek, ami nekünk nem tetszik." (Siegel-Bryson: Drámamentes fegyelmezés, Ursus Libris, 2015, 2020)

Várlak benneteket szeretettel 2021-ben az online térben!