Az önkritika csapdája

Nem olyan egyszerű nem törődni mások ítélkezésével és kritikájával. Ahogy az is nagyon gyakori, hogy sokszor mi vagyunk önmagunk legnagyobb ellenségei.

Ha valaki véleményt alkot rólunk, az óhatatlanul bekúszik a bőrünk alá... de még inkább az idegrendszerünk azon bugyrába, ahol a mások ítélete és saját társas helyzetünk érzékelése közt szoros összefüggés van. A társadalmi ranglétrán elfoglalt helyünk kiértékelését és a mások ránk vonatkozó megítélését ugyanazok az agyi folyamatok dolgozzák fel. (Schwartzberg, 2021) Mivel társas lényként biológiailag ki vagyunk szolgáltatva a másokhoz tartozás élményének, nagyon is húsbavágó élmény lesz, hogy ki mit gondol rólunk.

Ha ez a vélemény zömében negatív, különösen olyan kiszolgáltatott helyzetben, ahol a másokhoz való tartozás érdekében kénytelenek vagyunk elfogadni a körülöttünk élők véleményét (pl. gyerek a szülőét vagy tanárét), akkor nem lesz más választásunk, mint hogy saját belső értékrendünk részéve tesszük azt. (Herman, 2010)

Még mindig nagyobb kontrollérzetet ad az, ha mi maguk gondolunk rosszat magunkról, mintha a szeretteink teszik ezt. Az önostorozás így egy olyan megelőző hadműveletként is felfogható, ahol elébe megyünk a szidalmazásnak azzal, hogy gyorsan saját magunkat hordjuk le a sárga földig, mielőtt más tenné azt. Ez mindenképpen nyújt egy talmi vigaszt, hiszen az agresszió átélésekor erősnek érezzük magunkat, még ha ez a harag önmagunk ellen irányul is. (Neff, 2011)

Sajnos ez a fajta alattomos önbántalmazás sokak számára kifizetődő stratégiának tűnik, különösen, ha ez a tökéletességre törekvés magas teljesítményre sarkall. A baj csak az, hogy a legmaximalistább ember sem lesz képes soha elérni azt a helyzetet, hogy ne lehetne mibe belekötni, ugyanis a tökéletesség egy olyan absztrakció, mely megvalósíthatatlan a világ tökéletlensége és emberi természetünk gyarlósága közepette. (Young és mtsai, 2010)

Ráadásul negatív önértékelésünkkel fenntartunk egy önigazoló ördögi kört, azaz kíméletlenül fogunk lecsapi minden olyan hibára, ahol bebizonyosodhat, hogy mi tényleg olyan hülyék és bénák vagyunk, mint ahogy gondoltuk. Sajnos ez egy természetes folyamat, ugyanis világképünk stabilitásának fenntartása érdekében önkéntelenül úgy gyűjtögetjük össze az információkat, hogy azok a saját elképzeléseinket erősítsék. Nincs ez másképp az énképünkkel sem. A folyton önhibáztató emberek is szeretnének következetességet tapasztalni az élményeikben, ezért azon emberek véleményét fogják figyelembe venni, akik leértékelően viszonyulnak hozzájuk. A Swann-féle önigazolási elmélet szerint olyan emberekkel vesszük körbe magunkat, akik ugyanazt gondolják rólunk, amit mi magunk, hiszen megéléseink stabilitásához szükségünk van a megerősítésre. (Neff, 2011)

Így - faramuci módon, de a lelki folyamataink már csak ilyen nyakatekertek -, megkapjuk, amit szeretnénk: a visszaigazolást arról, hogy tényleg olyan gázak vagyunk. És ezzel akár boldogok is lehetnénk. Hogyhogy nem vagyunk? ;)

 

(Illusztráció: "Ne hagyd, hogy mások elrontsák a napodat. Ez a te napod. Tedd tönkre te.", WorPorn) 

Irodalom:

Herman, Judith (2011): Trauma és gyógyulás, Háttér Kiadó, Budapest

Neff, Kristin (2011): Együttérzés önmagunkkal, Ursus Libris, Budapest

Schwartzberg, Cynthia (2021): The Curious Voyage, Cynthasis, USA

Young, Jeffrey és mtsai (2010): Sématerápia, Vikote, Budapest

Miben segíthetek?

életvezetési tanácsadás

Több kliensem egymástól függetlenül úgy fogalmazta meg a közös munkánk során szerzett tapasztalatait, hogy élni tanítom őket. Segítek megtalálni személyes fontossági sorrendjüket, melynek mentén újraszervezhetik napjaikat, átértékelhetik emberi viszonyaikat. Ennek során természetesen megvizsgáljuk a kielégítő élet útjában álló akadályokat, úgymint a megfelelési kényszert, a határproblémákat és a nagy mentális terheléssel járó érzelemszabályozási problémákat, konfliktuskezelési, önérvényesítési nehézségeket.

pszichoedukáció

Az a pszichológiai tudásanyag, amit a beszélgetéseink során a klienseimnek közérthető formában átnyújtok, egészen más megközelítést tesz lehetővé nehézségeik megértéséhez és kezeléséhez, mint ami a köztudatban él a problémák mibenlétéről. A családi hiedelmek, a társas környezet szokásrendje, a kultúra értékrendje jelent ugyan egyfajta igazodási pontot, de a segítségkérők számára ezek sokszor nem nyújtanak elégséges magyarázatot olyan személyes konfliktusokra vagy társas jelenségekre, amelyek nekik szenvedést okoznak. A kísérletileg igazolt kutatási eredményekre, módszertanilag megalapozott modellekre alapozott magyarázat az emberi természetre és viselkedésre olyanná válik, mint egy - nem rózsaszín, hanem épp ellenkezőleg - a valóságot végre megláttató szemüveg. Amely talán nem könnyű, de objektív mércék mentén hitelesítő és - ezáltal megnyugtató és a problémamegoldás felé ható - élmény.

segítő beszélgetés

Kicsit több vagyok, mint fizetett társalkodónő, bár elmagányosodott társadalmunkban akár még ennek is lehetne létjogosultsága. Hiszen a kiegyensúlyozott, egészséges lelki élethez szükséges valós, élő emberi kapcsolatot, a figyelmet és az együttérzést, a személyes problémák iránti kíváncsiságot és megértést, nyitottságot és ítélkezésmentes elfogadást semmi nem pótolja. Az általam nyújtott érzelmi gondoskodás igénybevétele az öngondoskodás egy módja, mely beépülve kielégítőbb életet tesz lehetővé.

önismeret

Az önreflexió, azaz a saját belső folyamatainkról, az önmagunkról való gondolkodás képessége egy olyan készség, amely elsajátítható. Ennek egyik legjobb módja, ha beépítjük azt, ahogy valaki más – lehetőleg olyasvalaki, aki ezt szakértelemmel teszi – gondolkodik rólunk vagy próbál minket megérteni. Az önismerethez tükörbe kell nézni, és erre a reflexióra általában a másokkal való kapcsolatokból eredő visszajelzésekből lehet szert tenni. A személyes viszonyok szubjektívek és elfogultak, míg egy segítő szakember semleges és objektív, így a tükör kevésbé torzít. Valódi önismeret amúgy sem lehetséges a vakfoltjainkra való rálátás nélkül, hiszen létezhet olyan megnyilvánulásunk, működésünk, amelyet - ahogy fától az erdőt -, mi magunk nem veszünk észre, egy másik ember, másik perspektívából azonban igen. Ezeknek a nem tudatos, de mások felé megnyilvánuló tulajdonságoknak a megfelelő és hasznos módon történő visszajelzése szintén tanult képesség – jómagam ezt mentoraimtól, szupervízoraimtól és kollégáimtól sajátítottam el, és ezen szakmai irányelvek mentén állítom klienseim szolgálatába.

érzelemszabályozás

Fontosnak érzem, hogy mindenkiben kialakítsam a „mit tehetek magamért”-fókuszt élete nehézségeinek kezelésében. Az önmegnyugtatás, illetve az érzelmeink felismerése, megértése, és megfelelő módokon történő kifejezése olyan készségek, melyek jelentősen hozzájárulnak a kielégítő mindennapi életvitelhez, a kiegyensúlyozott lelkiállapothoz.

A spiritualitás "haszna"

Transzperszonális pszichológusként talán meglepő azt hangsúlyozni, hogy a spiritualitás tévút mindaddig, amíg  nincs megdolgozva a személyiség, de úgy érzem, muszáj erről beszélnem (újra), még ha nem is vagyok annyira provokatívan karakán, mint Popper:

"Az ezoterikus gondolkodásnak és beavatottságnak semmiféle haszna nincs! Nem leszünk tőle okosabbak, harmonikusabb lelkűek, boldogabbak, s nem feltétlenül alakul ki belső biztonságérzésünk sem. Világi sikerekről - szerelem, üzlet, egészség, stb. - nem is szólok." (Popper Péter: A nem értés zűrzavara, Ezoterikus hiedelmek és téves tanítások, 179.o.)

Szerintem van haszna a hitnek egy magasabb rendű célban, értelemben, abban, hogy a látszatproblémák mögött fejlődési lehetőség van. Szakmailag és magánemberként is azt tapasztalom, hogy a transzcendens élmények energiatöltéssel bírnak és erőt, lendületet adnak az életnek. De valóban nem repül a sült galamb a szánkba, és önmagában SEMMIT nem old meg az ezoterikus gondolkodás. Sőt. Nagyon jó elkerülő hadművelet lehet az életünkben jelentkező problémákkal való szembenézésre, a saját személyiségünk nem is annyira fényes és fehér oldalának megismerésére (ahogy már erre is utaltam korábban).
A valós, anyagi világban megélt Énünk az alapja ennek az életnek és azzal kell főznünk, amink van. Ha ez a személyiség tele van hiánnyal (elég csak a leggyakoribbat, a szeretethiányt említeni), akkor  - bár én sem kételkedek abban, hogy Isten szeret minket és ez a végső szeretet -, a vallásba kapaszkodás menekülés lesz mindaddig, míg nem nézünk szembe a hiányaink fájdalmával és nem kezdünk vele valamit ITT és MOST, a saját eszközeinkkel, a valós emberi kapcsolatainkban.

 (Fotómanipuláció: Erik Johansson)

Summa summarum: A spiritualitás nem helyettesíti a pszichoterápiát!

Nagyon sokat köszönhetünk a transzperszonális pszichológiának azért a szemléletért, hogy az életünkben jelentkező nehézségek a lélek magasabb rendű  - hosszú távú, nem csak egyetlen életre vonatkozó - fejlődését szolgálják. Tudok azonosulni azzal spirituális nézőponttal, miszerint mindez nem a véletlen műve: minden emberi kapcsolatunk, az általuk kibomló érzelmi működésmódunk karmikus eredetű és a harmonizáció, a szeretet irányába mutató (kellene, hogy legyen). Ez olyan felelősségvállalásra tanít, amely  kultúránknak egyébként nem része, hiszen az anyagi szemléletű  világ (jó vagy rossz) sorsának passzívan kiszolgáltatott emberképe uralja a hétköznapi diskurzust.

A transzperszonális technikák viszonylag gyors és egyszerű módját adják annak, hogy bepillantsunk a kulisszák mögé és átéljünk olyan mintázatokat, összefüggéseket, amelyek megértése önmagában gyógyító hatású. A transzperszonális módszerek lehetővé teszik, hogy tapasztalati (és ne csak intellektuális) tudást szerezzünk lelki működésünkről és elakadásaink mögöttes okairól. Az átélés kézzelfogható valósággá teszi egy másik lelki-szellemi dimenzió, mint értelmezési keret létét.

Ugyanakkor a megoldandó feladatok mindig "hétköznapiak": nem szeret az anyám, a férjem, félek a főnökömtől, nem boldogulok a gyerekkel.... Ezekre kell megoldást találni, és ebben a személyiségemnek (ha tetszik, a "kis" egónak) kell fejlődnie, még akkor is, ha a "Magasabb Rendű Énünk" megsúgja, mi a kívánatos irány. Átélhetem a legmisztikusabb élményt egy Rebirthingben, ha aztán hazamegyek és ott folytatom a játszmázást a családommal, ahol abbahagytam. Ahhoz bizony tudatos erőfeszítés kell, hogy az átélt élmények átírják a viselkedést is, és mindazt, amit elméletben (pl. spirituális olvasmányainkból) olyan jól tudunk, átvigyük a gyakorlatba is.

Ez munka. Erőfeszítés. Felelősségvállalás. Idő. Folyamat. Terápiás kapcsolatban, ahol újraíródhatnak a minták.

A perszonális sík jelentősége a transzperszonális munka során

Van egy rossz hírem. A spiritualitás nem ad felmentést a hétköznapok alól. Sőt. Épp arra szólít, hogy a mindennapi életünket annak összes gyakorlati velejárójával megéljük, csináljuk - a lehető legnagyobb odaszentelődéssel.
Éppen ezért egyáltalán nem lehetséges az, hogy a személyiségfejlődésben egy elegáns ugrással átlendüljünk a túloldalra és az árnyékmunkát megspóroljuk azzal, hogy átállunk a "fénybe". Személyes történetünkkel akkor is szembe kell nézni, ha érnek minket transzperszonális csúcsélmények és  megtapasztaljuk Istent valamilyen formában. A kapcsolataink által feltartott tükörbe akkor is bele kell nézni, ha nem tetszik, amit ott látunk. Alapvető testi-lelki igényeinket ki kell elégíteni, e nélkül nincs élet. Az isteni forrás nem közvetlenül hozzáférhető, sokszor valóságos ételre, italra, szexre, fizikai biztonságra és konkrét személyek által megtapasztalható szeretetre, együttérzésre és elismerésre van szükség. A Földre születtünk, kellenek gyökerek. Ha ezek táplálnak, van rá esélyünk, hogy az égig nőhetünk. Gyökerek nélkül milyen esélyünk lehet erre?

Keblünkre ölelni az ellenséget

Az egyetlen megoldás a szorongató, kellemetlen érzések ellen, ha szembenézünk velük. Menekülni lehet, de nem érdemes, nem jutunk messzire. Elfedhetjük pótcselekvésekkel a számunkra elfogadhatatlan impulzusokat, ignorálhatjuk őket, de a szőnyeg alá söpréstől még koszos marad a ház, és valaki arra járva véletlenül belerúghat, feltárva a szemétdombot. Ciki is, és csak fulladozunk a felkavart portól. Végezzünk hát nagytakarítást, vallom én (kétségtelenül szakmai elfogultságból). :-)

Ok, de hogyan?

Negatív érzelmeink mögött több év, évtized alatt felhalmozódó gondolati-érzelmi működés van, és oka van annak, hogy ott vannak. (Minett, 2004) Nagyon régi felismerése a pszichológiának (Freud paradigmateremtő gondolata), hogy a megnyilvánuló jelenségek mögötti gyökereket kell megtalálni a mélyreható gyógyuláshoz. A háttér tisztázása nélkül nem érdemes elutasítani semmit, akármilyen kellemetlen velejárója is az életünknek. Minden, ami rossz az életünkben, tükör. És amíg nem nézünk bele, kísér minket, mint az árnyék.

Egyéni versus kollektív karma

Az önismeret és önfejlesztés rögös útján az ember néha körülnéz, hogy hol is jár. Fontos tehát az egyén és a társadalom viszonyán is elgondolkodni, ahogy egy ideje már ezt teszem.
Az biztosan feltűnt nektek, hogy ha ti változtok, a körülöttetek lévő emberek is elkezdenek kicserélődni (ami néha fájdalmas búcsúkkal jár). De nem csak a közvetlen környezetünk, személyes kapcsolataink szempontjából van ennek jelentősége.
Amikor a szélesebb társadalmi aspektusra is kitérek, nem szociológiai értekezésbe szeretnék itt bocsátkozni természetesen. De megosztanám veletek az általam (tudatosan) választott utat a világ jobbá tételére (és szándékosan nem használtam idézőjelet, hiszen vállalom, hogy hangzatos a kifejezés, még ha a "fellengzős" vád is érheti...).
Én - a politikusokkal ellentétben - az alulról építkezés híve vagyok. Ezért is lettem pszichológus: sok boldog egyénnek van egyedül esélye arra, hogy boldog társadalmat hozzon létre. Minisztériumi rendeletekkel felülről vezérelve ez nem megy. Olyan logikusnak tűnik mindez, hogy nem értem, miért nem így működik a világ: az emberek nem lennének hataloméhesek és frusztráltak, nem bántanák egymást, ha begyógyítanák lelki sebeiket. És az a tény, hogy az emberi társadalom nem ilyen ideális, nem tart vissza attól, hogy ne higgyek ebben az alapigazságban. Lehet, hogy csepp a tengerben, amit mi csinálunk (ti, olvasók is, igen, hisz nem olvasnátok ezt a blogot máskülönben), ennek ellenére nem tartom hiábavalónak fáradozásunkat. Hogy fontos erről is írnom, azt abból gondolom, hogy egy héten belül két nagy ember gondolatai is utolértek ezzel kapcsolatban. Olvassátok őket szeretettel:

"Az indiaiak meg vannak arról győződve, hogy a világon különböző színvonalú emberek élnek. Jobbak, rosszabbak, szellemileg, morálisan magasabb és alacsonyabb szinten állók. Nagy karmikus különbségek vannak tehát, de végső soron, és ez az indiai bölcselet meggyőződése, csak kollektív karma van. Olyan soha nem következhet be, hogy az emberiség egyik része elkárhozik és elsüllyed egy sátáni világban míg a másik része üdvözül. Csak kollektív karma van: vagy mindenki üdvözül, vagy mindenki elkárhozik. Az indiaiaknál a kollektív karma hitéből fakad az egyén missziója, hogy jobbá akarja tenni a világot, és ennek nincs más útja, csak ha elsősorban önmagát teszi jobbá." (Popper Péter: Mit mond az ezotéria a krízisekről?, 2009)

A másik idézet Jungtól való, köszönet érte Oláhné Mednyánszky Krisztinának, az Artemisz Pszichoasztrológiai képzés vezetőjének:

"Anélkül, hogy megtanulnánk tudatos énünk és tudattalan világunk között kölcsönös tiszteleten és egyenlőségen alapuló dialógust létrehozni, valószínűleg nem tudjuk megtanulni ezt a személyközi csoportok közötti és nemzetek közötti kapcsolatainkban sem." (C.G. Jung)

Lélektan-szellemtan

Bejegyzésem címét Müller Pétertől (2009) kölcsönöztem, ugyanis ezzel a két szóval nagyon pontosan megfogalmazza a hagyományos akadémikus pszichológia és a transzperszonális pszichológia közti különbséget. Gondviselés című könyvében nagyon szépen elmagyarázza, hogy az a szint, ameddig a hagyományos beszélgetős, értelmezős, elemzős pszichológia el tud jutni, csak a felszínt kaparássza.

A léleknél, vagyis a pszichénél is mélyebb helyen dőlnek el néha életünk sorsdöntő dolgai. (270.o.)

 A transzperszonális pszichológia erre a mély helyre akar eljutni azzal, hogy nem a "fedőtörténetet" keresi, az aktuális ok-okozati viszonyokat, konfliktusokat, érzelmeket, hanem "Magasabb rendű énünkkel" keresi a kapcsolatot a helyes orientáció (újra) megtalálása érdekében. Müller Péter ezt nevezi igazi önismeretnek. Egyetértek. 

Elmélet versus gyakorlat

Sokat írok arról, hogy a pszichológiában nem csak abban kell segíteni, hogy megértsük, mi történik velünk, hanem abban is, hogy a felismeréseink a gyakorlatba átültethetők legyenek egy alapvető, mély tapasztalás révén, mely megváltoztatja a mintát, ahogy addig élünk.
Erre nagyon jó hasonlatot hoz Tenzin Wangyal Rinpócse (2007):

Néha azt hisszük, hogy tényleg ismerünk valamit, mikor információnk van róla, mindent ismerünk, amiről beszélünk. Ha ténylegesen nem végezzük a gyakorlatot, az olyan, mintha az orvosságról beszélnénk, ahelyett, hogy bevennénk és meggyógyulnánk.

Az önismeret csapdái

Peter Orban (2208) szerint az önismeretet felszínesen, divatból vagy unalomból kapirgálók a legnagyobb menekülők: az igazi alámerülést kerülik ők a poklok poklába, azaz igazi mélységeikbe, saját árnyékbirodalmukba: „azok akarják a legkevesebbet megtudni önmagukról, akik az önismeret útján járnak”. (69.o.)
Bizonyos szempontból egyet kell, hogy értsek vele. Az igazi fejlődés motorja az, amit a pszichológiában „szenvedésnyomásnak” hívnak. Sorra látom ismerőseimen, hogy azok fejlődnek, változnak, dolgoznak magunkon igazán tudatosan, akiket megszorongat az élet így vagy úgy.
Így érthető az alaptétel, ami alapján dolgozom (mind magamon, mind másokkal): a gyógyulás a fájdalmon keresztül visz. Ez a rebirthingben a legnyilvánvalóbb, mert az tényleg kutya kemény tud lenni, de tudja ezt mindenki, akit igazán megtalált egy homeopátiás szer: az először felerősíti a tüneteket, mielőtt meggyógyítaná őket. De módszertől függetlenül, nincs megoldás igazi szembenézés nélkül saját démonjainkkal.
Szerintem mindez jó hír, hiszen ezáltal értelmet nyerhet a fájdalom...