A spiritualitás "haszna"

Transzperszonális pszichológusként talán meglepő azt hangsúlyozni, hogy a spiritualitás tévút mindaddig, amíg  nincs megdolgozva a személyiség, de úgy érzem, muszáj erről beszélnem (újra), még ha nem is vagyok annyira provokatívan karakán, mint Popper:

"Az ezoterikus gondolkodásnak és beavatottságnak semmiféle haszna nincs! Nem leszünk tőle okosabbak, harmonikusabb lelkűek, boldogabbak, s nem feltétlenül alakul ki belső biztonságérzésünk sem. Világi sikerekről - szerelem, üzlet, egészség, stb. - nem is szólok." (Popper Péter: A nem értés zűrzavara, Ezoterikus hiedelmek és téves tanítások, 179.o.)

Szerintem van haszna a hitnek egy magasabb rendű célban, értelemben, abban, hogy a látszatproblémák mögött fejlődési lehetőség van. Szakmailag és magánemberként is azt tapasztalom, hogy a transzcendens élmények energiatöltéssel bírnak és erőt, lendületet adnak az életnek. De valóban nem repül a sült galamb a szánkba, és önmagában SEMMIT nem old meg az ezoterikus gondolkodás. Sőt. Nagyon jó elkerülő hadművelet lehet az életünkben jelentkező problémákkal való szembenézésre, a saját személyiségünk nem is annyira fényes és fehér oldalának megismerésére (ahogy már erre is utaltam korábban).
A valós, anyagi világban megélt Énünk az alapja ennek az életnek és azzal kell főznünk, amink van. Ha ez a személyiség tele van hiánnyal (elég csak a leggyakoribbat, a szeretethiányt említeni), akkor  - bár én sem kételkedek abban, hogy Isten szeret minket és ez a végső szeretet -, a vallásba kapaszkodás menekülés lesz mindaddig, míg nem nézünk szembe a hiányaink fájdalmával és nem kezdünk vele valamit ITT és MOST, a saját eszközeinkkel, a valós emberi kapcsolatainkban.

 (Fotómanipuláció: Erik Johansson)

Summa summarum: A spiritualitás nem helyettesíti a pszichoterápiát!

Nagyon sokat köszönhetünk a transzperszonális pszichológiának azért a szemléletért, hogy az életünkben jelentkező nehézségek a lélek magasabb rendű  - hosszú távú, nem csak egyetlen életre vonatkozó - fejlődését szolgálják. Tudok azonosulni azzal spirituális nézőponttal, miszerint mindez nem a véletlen műve: minden emberi kapcsolatunk, az általuk kibomló érzelmi működésmódunk karmikus eredetű és a harmonizáció, a szeretet irányába mutató (kellene, hogy legyen). Ez olyan felelősségvállalásra tanít, amely  kultúránknak egyébként nem része, hiszen az anyagi szemléletű  világ (jó vagy rossz) sorsának passzívan kiszolgáltatott emberképe uralja a hétköznapi diskurzust.

A transzperszonális technikák viszonylag gyors és egyszerű módját adják annak, hogy bepillantsunk a kulisszák mögé és átéljünk olyan mintázatokat, összefüggéseket, amelyek megértése önmagában gyógyító hatású. A transzperszonális módszerek lehetővé teszik, hogy tapasztalati (és ne csak intellektuális) tudást szerezzünk lelki működésünkről és elakadásaink mögöttes okairól. Az átélés kézzelfogható valósággá teszi egy másik lelki-szellemi dimenzió, mint értelmezési keret létét.

Ugyanakkor a megoldandó feladatok mindig "hétköznapiak": nem szeret az anyám, a férjem, félek a főnökömtől, nem boldogulok a gyerekkel.... Ezekre kell megoldást találni, és ebben a személyiségemnek (ha tetszik, a "kis" egónak) kell fejlődnie, még akkor is, ha a "Magasabb Rendű Énünk" megsúgja, mi a kívánatos irány. Átélhetem a legmisztikusabb élményt egy Rebirthingben, ha aztán hazamegyek és ott folytatom a játszmázást a családommal, ahol abbahagytam. Ahhoz bizony tudatos erőfeszítés kell, hogy az átélt élmények átírják a viselkedést is, és mindazt, amit elméletben (pl. spirituális olvasmányainkból) olyan jól tudunk, átvigyük a gyakorlatba is.

Ez munka. Erőfeszítés. Felelősségvállalás. Idő. Folyamat. Terápiás kapcsolatban, ahol újraíródhatnak a minták.

Mi rejlik a háttérben

Ha a testünk beszélni tudna... illetve tud is, tehát újrakezdem a mondatot: ha hallgatnánk a testünkre, sok mindent megtudhatnánk igazi érzéseinkről, igazi vágyainkról, valódi önmagunkról. Persze nem tesszük, mert nagyon sok megfelelési máz-réteggel vagyunk bevonva (melyek egyben védőfalak is a fájdalom ellen, amit a megtapasztalt a szeretetlenség, nem-elfogadás, elutasítás vált ki bennünk).
Most egy olyan "kísérletet" idéznék, amelyben nők mertek - szó szerint - tükörbe nézni. Nem ragozom tovább, tessék:

"Az volt a feladatuk, hogy vetkőzzenek le, és körülbelül fél órán nézegessék tükörben a mellüket és a nemi szervüket. Közben mindenkinek belső párbeszédet kellett folytatnia a testével, igyekeznie kellett meghallani és megérteni, amit a melle és a nemi szerve el akart neki mondani arról, hogy mi mindenen ment már keresztül a nő élete során és milyen emlékek halmozódtak fel benne. Körülbelül 10 percig teljes csend honolt, majd itt is, ott is halk sírást lehetett hallani. Bármennyire különbözőnek tűntek is a felszínen a tanfolyam részvevői, a halk sírás mélyen megrendítő zokogássá vált, amely az egész csoportot magával ragadta, egyre hangosabb lett és egyetlen elkeseredett siratóénekké változott." (Eva-Maria Zurhorst: Szeresd önmagad és mindegy kivel élsz, Bioenergetic Kiadó, 2011, 112. o.)

Keblünkre ölelni az ellenséget

Az egyetlen megoldás a szorongató, kellemetlen érzések ellen, ha szembenézünk velük. Menekülni lehet, de nem érdemes, nem jutunk messzire. Elfedhetjük pótcselekvésekkel a számunkra elfogadhatatlan impulzusokat, ignorálhatjuk őket, de a szőnyeg alá söpréstől még koszos marad a ház, és valaki arra járva véletlenül belerúghat, feltárva a szemétdombot. Ciki is, és csak fulladozunk a felkavart portól. Végezzünk hát nagytakarítást, vallom én (kétségtelenül szakmai elfogultságból). :-)

Ok, de hogyan?

Negatív érzelmeink mögött több év, évtized alatt felhalmozódó gondolati-érzelmi működés van, és oka van annak, hogy ott vannak. (Minett, 2004) Nagyon régi felismerése a pszichológiának (Freud paradigmateremtő gondolata), hogy a megnyilvánuló jelenségek mögötti gyökereket kell megtalálni a mélyreható gyógyuláshoz. A háttér tisztázása nélkül nem érdemes elutasítani semmit, akármilyen kellemetlen velejárója is az életünknek. Minden, ami rossz az életünkben, tükör. És amíg nem nézünk bele, kísér minket, mint az árnyék.