Érzelmeink megváltoztatása

A kliensek sokszor fájdalmas érzéseik megváltoztatásának igényével érkeznek terápiába. Nem akarnak félni, szeretnének önfeledtebbek lenni, kevesebbet aggódni, érzik, hogy tele vannak haraggal, keserűséggel, sértettséggel.

A mélylélektan hagyományos megközelítése erre az, hogy megkeressük a gyökerét az adott érzésnek, és az eredeti ok megszüntetésével (valamilyen terápiás oldás révén) azt várjuk, hogy - mintegy járulékos következményként - megszűnjön a kellemetlen érzelem. Ezt az elvet követi minden korregressziós technika, pl. Rebirthing vagy KIP, de sokszor még a Gestalt és a Családállítás is.

Igen ám, de a változás néha csak egy adott részterületre vonatkozik, (annyira kicsire, hogy az életminőségünket nem javítja jelentősen). Mert egy életnyi idő alatt "rátanulunk" bizonyos reakciófajtákra. A tanuláselmélet megfigyelései szerint ha egy stratégia hatékonynak bizonyult valamikor, legközelebb is azt fogjuk használni - még akkor is, ha hosszú távon ez több kárral jár, mint haszonnal. Néha hasznos kiállni az igazunkért, de ha minden alkalommal felháborodunk, ha nem vették figyelembe a szükségleteinket, könnyen belecsúszunk a hárpia szerepébe és kellemetlen társsá válunk. Nagyon elkeserítő lehet azt látni, hogy nem változunk mindent áthatóan - egy "oldás" hatására a mosogatáson már nem veszünk össze, de a porszíváson még mindig - és ez könnyen keltheti azt az érzést, hogy nincs hatalmunk az érzelmeink felett. A fent említett "alulról építkezés" mellett (amikor a háttért boncolgatjuk, megpróbálva megérteni, miért viselkedünk így), el lehet indulni "felülről lefelé" is, azaz a látható viselkedés megváltoztatásával, ami visszahat az érzelmekre.

Ez a kognitív viselkedésterápia alapja. Az érzelmek ugyanis szoros összefüggésben vannak a gondolatokkal és a viselkedéssel. Megbonthatom az érzelmek hátteréül szolgáló hiedelemrendszert (elkeseredett vagyok, mert azt hiszem, hogy lenéznek - de ez csak az én véleményem, biztos ez?), és változtathatok a viselkedésemen is, amelyek más érzéseket fognak generálni. Nagyon nehéz leállítani az automatikusan lefutó reakcióinkat, hiszen beleszövődött az egész személyiségünkbe. De lehet változni. Kell hozzá elköteleződés (akarjak változni, elismerve, hogy ez rajtam - és nem a környezetemen - múlik) és energiabefektetés (nem múlik el egy 50 perces ülés alatt, ami évek alatt alakult ki, tehát kitartóan be kell gyakorolni az új készségeket).

 Az érzelmek feletti kontroll visszaszerzése egy tanulási folyamat, amelyet sosem késő elkezdeni. Erre dolgozta ki Marsha Linehan a Dialektikus Viselkedésterápiát (közismert nevén DBT-t, amely a Dialectival Behavior Therapy rövidítése). Most vettem részt egy három napos képzésen ezzel kapcsolatban és nagyon bizakodó vagyok az alkalmazhatóságát illetően. :-)

A spiritualitás "haszna"

Transzperszonális pszichológusként talán meglepő azt hangsúlyozni, hogy a spiritualitás tévút mindaddig, amíg  nincs megdolgozva a személyiség, de úgy érzem, muszáj erről beszélnem (újra), még ha nem is vagyok annyira provokatívan karakán, mint Popper:

"Az ezoterikus gondolkodásnak és beavatottságnak semmiféle haszna nincs! Nem leszünk tőle okosabbak, harmonikusabb lelkűek, boldogabbak, s nem feltétlenül alakul ki belső biztonságérzésünk sem. Világi sikerekről - szerelem, üzlet, egészség, stb. - nem is szólok." (Popper Péter: A nem értés zűrzavara, Ezoterikus hiedelmek és téves tanítások, 179.o.)

Szerintem van haszna a hitnek egy magasabb rendű célban, értelemben, abban, hogy a látszatproblémák mögött fejlődési lehetőség van. Szakmailag és magánemberként is azt tapasztalom, hogy a transzcendens élmények energiatöltéssel bírnak és erőt, lendületet adnak az életnek. De valóban nem repül a sült galamb a szánkba, és önmagában SEMMIT nem old meg az ezoterikus gondolkodás. Sőt. Nagyon jó elkerülő hadművelet lehet az életünkben jelentkező problémákkal való szembenézésre, a saját személyiségünk nem is annyira fényes és fehér oldalának megismerésére (ahogy már erre is utaltam korábban).
A valós, anyagi világban megélt Énünk az alapja ennek az életnek és azzal kell főznünk, amink van. Ha ez a személyiség tele van hiánnyal (elég csak a leggyakoribbat, a szeretethiányt említeni), akkor  - bár én sem kételkedek abban, hogy Isten szeret minket és ez a végső szeretet -, a vallásba kapaszkodás menekülés lesz mindaddig, míg nem nézünk szembe a hiányaink fájdalmával és nem kezdünk vele valamit ITT és MOST, a saját eszközeinkkel, a valós emberi kapcsolatainkban.

 (Fotómanipuláció: Erik Johansson)

Summa summarum: A spiritualitás nem helyettesíti a pszichoterápiát!

Nagyon sokat köszönhetünk a transzperszonális pszichológiának azért a szemléletért, hogy az életünkben jelentkező nehézségek a lélek magasabb rendű  - hosszú távú, nem csak egyetlen életre vonatkozó - fejlődését szolgálják. Tudok azonosulni azzal spirituális nézőponttal, miszerint mindez nem a véletlen műve: minden emberi kapcsolatunk, az általuk kibomló érzelmi működésmódunk karmikus eredetű és a harmonizáció, a szeretet irányába mutató (kellene, hogy legyen). Ez olyan felelősségvállalásra tanít, amely  kultúránknak egyébként nem része, hiszen az anyagi szemléletű  világ (jó vagy rossz) sorsának passzívan kiszolgáltatott emberképe uralja a hétköznapi diskurzust.

A transzperszonális technikák viszonylag gyors és egyszerű módját adják annak, hogy bepillantsunk a kulisszák mögé és átéljünk olyan mintázatokat, összefüggéseket, amelyek megértése önmagában gyógyító hatású. A transzperszonális módszerek lehetővé teszik, hogy tapasztalati (és ne csak intellektuális) tudást szerezzünk lelki működésünkről és elakadásaink mögöttes okairól. Az átélés kézzelfogható valósággá teszi egy másik lelki-szellemi dimenzió, mint értelmezési keret létét.

Ugyanakkor a megoldandó feladatok mindig "hétköznapiak": nem szeret az anyám, a férjem, félek a főnökömtől, nem boldogulok a gyerekkel.... Ezekre kell megoldást találni, és ebben a személyiségemnek (ha tetszik, a "kis" egónak) kell fejlődnie, még akkor is, ha a "Magasabb Rendű Énünk" megsúgja, mi a kívánatos irány. Átélhetem a legmisztikusabb élményt egy Rebirthingben, ha aztán hazamegyek és ott folytatom a játszmázást a családommal, ahol abbahagytam. Ahhoz bizony tudatos erőfeszítés kell, hogy az átélt élmények átírják a viselkedést is, és mindazt, amit elméletben (pl. spirituális olvasmányainkból) olyan jól tudunk, átvigyük a gyakorlatba is.

Ez munka. Erőfeszítés. Felelősségvállalás. Idő. Folyamat. Terápiás kapcsolatban, ahol újraíródhatnak a minták.

Hogyan éljük meg a válságos időszakjainkat?

(Fotó: Erik Johansson)

Szándékosan nem azt írtam a címben, hogy "hogyan éljük túl" a krízist. Íme néhány tanács - Moore könyvéből, és saját tapasztalataim alapján.

1. Tudatosítsd, hogy a (látszólagos) visszaesés normális. Az élet nem egy egyenes vonalú egyenletes fejlődés, nem lineárisan tartunk előre. A természetes folyamatokban – ld. születésben – mindig van átmeneti visszalépés, mintha ez szükséges lenne a következő nagy lépés „megugrásához”.  A nappalt is éjszaka követi, a fényt az árnyék. Ne áltasd magad azzal, hogy az élet csupa öröm és boldogság. Merd megtapasztalni azt is, amikor nem az.

2.       Éld át mindazt, ami történik. A leghasznosabb instrukciónak, amelyet Rebirthing során adok a klienseimnek is azt tartom – még akkor is, ha nagyon kínlódik az illető - , hogy FIGYELD MEG.  Thomas Moore is ezt tanácsolja:

„Vedd fel a magzati helyzetet, érzelmileg és értelmileg egyaránt. Halkulj el! Úgy lebegj sötétségedben, mintha az magzatvized lenne, s add fel a kitörés vagy a megmagyarázás küzdelmét. ... Ne próbáld befejezni! Ne próbáld elemezgetni! Ne próbáld kijátszani!” (Moore, 2005, 35.o.)

3.       Vállalj felelősséget azzal, hogy komolyan veszed az életedet és megpróbálod kihozni belőle a legtöbbet. Ne fecséreld az energiáidat pótcselekvésekre és a mások hibáztatására. De a legfontosabb (és legnehezebb): fogadd el azt, ami van.

4.       Tudd, hogy még ha látszólag semmi nem történik is, a nehézségek időszaka egy átalakulási folyamatnak a része. Ahogy a bebábozódott hernyónak is teljesen le kell bontania a testét, hogy pillangó lehessen, neked is atomjaidra kell hullani, ha újjá akarsz születni más formában.

Kapcsolatba kerülni lelki fogyatékosságainkkal

Ezzel a címmel tartok előadást a CSAT egyesület 2012. november 5-i rendezvényén az Ifjúsági Házban (4021 Debrecen, Simonffy u. 21, Hal köznél).


A hátrányos helyzetűekkel és fogyatékosokkal dolgozó szakemberek számára egyfajta szemléletet szeretnék megosztani arról, hogy milyen fejlődési lehetőséggel jár szembenézni életünk nehézségeivel, veszteségeivel és hogy a transzperszonális pszichológia eszköztára hogyan segíthet ebben.

(Séverine Pineaux)

Szemelvények az előadásból:

Soha nem dolgoztam a szó hagyományos értelmében vett fogyatékosokkal, de olyan emberekkel igen, akik szenvednek. És azt gondolom, hogy az közös feladat mindenki számára – mind a krízisben lévő személy, mind az őt segítő szakember számára, hogy megtaláljuk a szenvedés értelmét és célját. Ehhez nyújt segítséget az a transzperszonális szemlélet, amelynek keretében én pszichológusként dolgozom.

A transzperszonális pszichológia a hagyományos tudományos pszichológiával szemben "számol az  emberben szunnyadó transzcendens lehetőségekkel.” (Roberto Assagioli) A spirituális megközelítés pedig lehetővé teszi, hogy meglássa (de legalábbis keresse) a megpróbáltatások magasabbrendű célját. Ennek a megközelítésnek hiteles képviselője a koncentrációs tábort túlélő, családját elveszítő Viktor Frankl, aki szerint az életnek minden körülmények között van értelme és mindannyiunknak megvan a szabadsága, hogy értelmet találjon. Az ember szabadsága az alábbiakat jelenti: „Mit tehetek én magam ezen szörnyűséges körülmények között?” 

Archetipikusan nézve a Hős útjának is elmaradhatatlan része, hogy olyan élményben részesüljön – akár fizikailag, akár lelkileg –, ahol el kell viselnie az elviselhetetlent. Ez a lépés a transzformáció elengedhetetlen lépése, mely során az egyén örökre megváltozik. De hogy ez hogyan történik, az nem feltétlenül tudatosítható, „megmondható”, könnyen kitalálható megoldás. Zavarodottság jellemzi, amikor a régi énstruktúra, kapcsolati viszonyulások megszűntek, az új pedig még nem érkezett el. Inkubációs időszaknak nevezzük ezt, egyfajta bebábozódás időszaka. Sokszor nehéz meglátni (de ebben segíthet a segítő szakember), hogy ez mégis a valami felé haladás időszaka, hogy építő jellegű folyamat történik.

Sokáig nem az a cél, hogy megmásíthatatlan végkövetkeztetést vonjunk le, vagy kicsikarjuk a probléma megértését. A legfontosabb, amit tehetünk, hogy megéljük a fájdalmat. Mert a legnehezebb az, amikor úgy kell tenni, mintha nem fájna.

Frankl 4 lépése a logoterápiás kezelés során:

1.       Távolságot teremteni önmaguk és a tünet között. A nemkívánatos állapot nem ő maguk, hanem valami, amit birtokolnak. A „szellem dacoló ereje” le tudja győzni a nemkívánatos állapotokat.

2.       Önmagukkal/életkörülményeikkel kapcsolatos beállítódottság megváltoztatása: „Megtanulják, hogy szüleik, a társadalom vagy önmaguk vádolásától, és a tehetetlenség érzésétől (a külső erőforrásokból jövő segítségre hagyatkozástól) eljussanak oda, hogy vállalják felelősséget saját gyógyulásukért. Egyidejűleg azt is megtanulják, hogy ne tegyék magukat felelőssé olyan körülményekért, melyek fölött nincs ellenőrzésük.

3.       A test reagál a szellem befolyására, a tünetek változnak, eltűnnek.

4.       Profilaxis: értelem-tartalmakat kidolgozni, megnövelni a kliens értelem-tartalékait, hogy az megóvja az exisztenciális frusztrációról, ha valamelyik értelemforrás elapad. (Joseph Fabry)

Fabry szerint a transzperszonális tapasztalatok gyakran másodperc töredéke alatt érik el azt, ami a logoterápia célja: annak észrevételét, hogy az univerzum rendezett egész, melynek egy része az egyén.Saját magam is azt tapasztalom, hogy a transzperszonális csúcsélmények felidéztetése terápiás hatású azáltal, hogy a kliensben tudatosul: „az élet jó, létezik rend, része vagyunk ennek a rendnek, része vagyunk az egésznek, biztonságban vagyunk.”

A transzperszonális szemlélet – a hagyományos pszichológiai terápiás céllal ellentétben  nem „elmulasztani” akarja a szenvedést, hanem segíteni megélni és magasabb szintre emelni.

A perszonális sík jelentősége a transzperszonális munka során

Van egy rossz hírem. A spiritualitás nem ad felmentést a hétköznapok alól. Sőt. Épp arra szólít, hogy a mindennapi életünket annak összes gyakorlati velejárójával megéljük, csináljuk - a lehető legnagyobb odaszentelődéssel.
Éppen ezért egyáltalán nem lehetséges az, hogy a személyiségfejlődésben egy elegáns ugrással átlendüljünk a túloldalra és az árnyékmunkát megspóroljuk azzal, hogy átállunk a "fénybe". Személyes történetünkkel akkor is szembe kell nézni, ha érnek minket transzperszonális csúcsélmények és  megtapasztaljuk Istent valamilyen formában. A kapcsolataink által feltartott tükörbe akkor is bele kell nézni, ha nem tetszik, amit ott látunk. Alapvető testi-lelki igényeinket ki kell elégíteni, e nélkül nincs élet. Az isteni forrás nem közvetlenül hozzáférhető, sokszor valóságos ételre, italra, szexre, fizikai biztonságra és konkrét személyek által megtapasztalható szeretetre, együttérzésre és elismerésre van szükség. A Földre születtünk, kellenek gyökerek. Ha ezek táplálnak, van rá esélyünk, hogy az égig nőhetünk. Gyökerek nélkül milyen esélyünk lehet erre?

Determináció?

Pszichológiai hitvallásom lényege, hogy mindenen lehet változtatni. Ha ez nem így lenne, értelmét vesztené a munka, amire feltettem az életemet - és magánemberként is sötéten kellene, hogy lássam a világot... :-) Saját tapasztalati élményem azonban, hogy az eleve elrendelés csak odáig terjed, hogy mik azok a nehézségek, dilemmák, élethelyzetek, minták, amikkel találkoznunk kell. De hogy ez milyen formát ölt, és hogy mit kezdünk velük, az már teljesen egyéni.

Minden transzformálható, és transzformálandó is. Nincs nem karmikus kapcsolat, nincsenek véletlenek. Nincs olyan nehézség, amelyen ne lehetne dolgozni. Minden alkalom a fejlődésre. Hogy ezt mennyire tudatosan kezeljük, és hogy mennyi munkát fektetünk bele, csak az különbözik.

 (fénykép: Helen Nelson-Reed)