A hősök archetípusa

Mint mindenki, én is vágyok arra, hogy kapcsolatban legyek olyan hős-figurákkal, akik erőt adnak, utat és példát mutatnak azokban a küzdelmekben, amelyek külső próbatételként edzik a lelket.
Mivel Tv-nk nincs, akcióhősök helyett maradnak az olvasmányélmények, mint pl. Salamon Pál Sorel-háza, Ayn Rand Ősforrása, Ulickaja Daniel Stein. Tolmácsa, Rudnóy Teréz Szabaduló asszonyokja.
Ami ezeket a hősöket megkülönbözteti tőlünk, átlagemberektől, akiknek csak utólag sikerül ránézni a krízisekre, (persze remélhetőleg szintén fejlődve ezáltal) az az, hogy ők már a próbatételek során képesek cselekedeteikkel egy magasabb szintet képviselni. Mérhetetlenül inspiráló az életükről olvasni, és közben titkon remélni, hogy ezek az olvasmányélmények a mi életünkben is elvetik annak a magját, hogy kell helyt állni embert próbáló helyzetekben. Amik nem kell, hogy feltétlenül történelmiek vagy különlegesek legyenek, ahogy Ulickaja vallástudós-figurájáról írja:

"Neuhaus nagy ember! Pedig többször kinevette a Megváltás eszméjét. Előbb itt, a földön kell trenírozni - megtanulni, hogyan váltsuk meg magunkat a helyi kellemetlenségektől, a szúnyogoktól, a gyomorfájástól, a főnök haragjától, a zsémbes feleségünktől, a hisztis gyerekektől, és ha itt megy, akkor van remény, hogy ott is menni fog..." (Ulickaja: Daniel Stein, tolmács, Magvető, Budapest, 2009, 492. o.)

Mi rejlik a háttérben

Ha a testünk beszélni tudna... illetve tud is, tehát újrakezdem a mondatot: ha hallgatnánk a testünkre, sok mindent megtudhatnánk igazi érzéseinkről, igazi vágyainkról, valódi önmagunkról. Persze nem tesszük, mert nagyon sok megfelelési máz-réteggel vagyunk bevonva (melyek egyben védőfalak is a fájdalom ellen, amit a megtapasztalt a szeretetlenség, nem-elfogadás, elutasítás vált ki bennünk).
Most egy olyan "kísérletet" idéznék, amelyben nők mertek - szó szerint - tükörbe nézni. Nem ragozom tovább, tessék:

"Az volt a feladatuk, hogy vetkőzzenek le, és körülbelül fél órán nézegessék tükörben a mellüket és a nemi szervüket. Közben mindenkinek belső párbeszédet kellett folytatnia a testével, igyekeznie kellett meghallani és megérteni, amit a melle és a nemi szerve el akart neki mondani arról, hogy mi mindenen ment már keresztül a nő élete során és milyen emlékek halmozódtak fel benne. Körülbelül 10 percig teljes csend honolt, majd itt is, ott is halk sírást lehetett hallani. Bármennyire különbözőnek tűntek is a felszínen a tanfolyam részvevői, a halk sírás mélyen megrendítő zokogássá vált, amely az egész csoportot magával ragadta, egyre hangosabb lett és egyetlen elkeseredett siratóénekké változott." (Eva-Maria Zurhorst: Szeresd önmagad és mindegy kivel élsz, Bioenergetic Kiadó, 2011, 112. o.)

Rebirthing-képzések

Két Rebirthing-képzés lehetőségéről is beszámolok a rebirthingdebrecen.blogspot.com oldalamon.
Az egyik Louise Bloemen holland transzperszonális terapeuta képzése, a másik Leonard Orré személyesen. :-)

A transzperszonális pszichológiáról a Vörös Oroszlánban

Harmadjára kezdtem bele Szepes Mária klasszikus művébe - rétegei vannak és mindig más értek meg belőle, ami természetes, hisz fejlődök, változok. A legutóbbi olvasásnál még nem találtam meg magam számára a pszichológiát, mint hivatást, és nem kristályosodott ki bennem, hogy a lélektanon belül is azt a szemléletmódot kell követnem, amely - szerintem - a leghatásosabb segítséget tudja adni. És ez nem más, mint a lélek emelése a szellemi dimenziók felé. Számomra ez a transzperszonális pszichológia definíciója.
Meglepve vettem észre, hogy a főhőst narráló szerepszemélyiség nem más, mint egy (haladó szellemiségű) idegorvos, ami épp azt fogalmazza meg, amit pár napja olvastam Feldmárnál. Ha ennyire sokasodik ugyanaz az információ minden oldalról, biztos fontos, megosztom hát veletek is.

"Psziché alatt én a halhatatlan intelligenciát, minden élet transzcendens lényegét értem, amely a földön az ember öntudatában érte el csúcspontját. E csúcspont azonban úgy viszonylik a szellem határtalanságának dimenzióihoz, mint porszem a kozmoszhoz. A lélek betegsége a híd valamiféle megrongálódását, a közvetítő szervek zavarát jelenti test és szellem között, A lélek orvosának ezt a hibát kell a klinikai módszer alaposságával megközelítenie, diagnosztizálnia és kijavítania. Ha csak tüneteket kezel, őrjöngő élőhalottakkal tömheti tele az ideggyógyintézeteket és - a világot. Persze nem sorolom ide az alkati zavarait, amelyek egy egész emberi életet súlyosan determinálnak. A lélek betegségeiről beszélek, amelyek eleinte láthatatlanok és felfedezhetetlenek a testben, s a gátlásos, rossz mederbe ömlő képzelőerő csak lassanként vájja ki kóros elváltozásait a szervezetben." (Szepes Mária: Vörös Oroszlán, Édesvíz Kiadó, 2000, 13. o.)

Ezúttal versben ugyanarról...

Kegyelem

(Reményik Sándor, 1920-24 közt)

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék erőd.

Akarsz, egetostromló akarattal –

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótalanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – minden elcsitul,

Akkor – magától – éled a remény.

Akkor – magától – szűnik a vihar,

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

(Köszönet Martinovich Tamásnak a versért.)

Anti-pszichiátria

Most csak egy gyors idézet Feldmártól (és ennyi pont elég is ahhoz, hogy kifejezze azt, ahogy én gondolkodom a pszichológiáról):

"Pszichés betegség nincs. Ezt Szász Tamás már ezerszer kifejtette, csak senki sem figyel rá: az embernek vagy agybaja van, vagyis az agyának van egy betegsége, vagy problémái vannak az élettel." (Feldmár András, teljes cikk)

Keblünkre ölelni az ellenséget

Az egyetlen megoldás a szorongató, kellemetlen érzések ellen, ha szembenézünk velük. Menekülni lehet, de nem érdemes, nem jutunk messzire. Elfedhetjük pótcselekvésekkel a számunkra elfogadhatatlan impulzusokat, ignorálhatjuk őket, de a szőnyeg alá söpréstől még koszos marad a ház, és valaki arra járva véletlenül belerúghat, feltárva a szemétdombot. Ciki is, és csak fulladozunk a felkavart portól. Végezzünk hát nagytakarítást, vallom én (kétségtelenül szakmai elfogultságból). :-)

Ok, de hogyan?

Negatív érzelmeink mögött több év, évtized alatt felhalmozódó gondolati-érzelmi működés van, és oka van annak, hogy ott vannak. (Minett, 2004) Nagyon régi felismerése a pszichológiának (Freud paradigmateremtő gondolata), hogy a megnyilvánuló jelenségek mögötti gyökereket kell megtalálni a mélyreható gyógyuláshoz. A háttér tisztázása nélkül nem érdemes elutasítani semmit, akármilyen kellemetlen velejárója is az életünknek. Minden, ami rossz az életünkben, tükör. És amíg nem nézünk bele, kísér minket, mint az árnyék.

Gyógyulni belső munkával

Akár hiszek abban, hogy a 2012-es jövendölésekkel összhangban augusztus 18. óta a 9. hullám romboló 2 hetében vagyunk, akár nem, kétségtelen, hogy majdnem minden napra jut egy halálhír… :-(

Ez újra felpiszkálta bennem a fizikai betegségek lelki tényezőinek témáját. Hadd tegyem újra szóvá. Úgy látszik, fontos.

Minett (2004) így ír arról, ahogyan a holisztikus gyógyító tradíciók a gyógyulást megközelítik:

„Sokszor nem segít, ha kontrollálni akarjuk a betegséget, ha küzdeni akarunk vele. Ehelyett hatásosabb lehet, ha megpróbáljuk megtalálni a mélyebb jelentését annak, hogy mi történik az ember testében. Erre belső tapasztalatszerzés útján is rábukkanhatunk, ha valaki ítélkezés és elemzés és kritika nélkül meg tudja vizsgálni önmagát és ennek eredményeképpen elér egyfajta békét és mentális tisztaságot. Egy betegség lefolyásában csak olyan belső munkával érhető el igazi fordulat, ami elég mély ahhoz, hogy tartós gyógyulási folyamatot indítson be.” (Gunnel Minett: Exhale - An Overview of Breathwork, Floris Books, 24.o.)

Hellingeri alaptörvények

Bert Hellinger, a családállítás "feltalálója" megfigyelt néhány olyan törvényszerűséget (tehát nem ő maga írt elő követendő dogmákat), amiket érdemes ismerni, mert mélyen meghatározzák, ahogy családi rendszereink - és ezáltal mi magunk - működünk, még ha nem is tudunk róla.
Ezek közül néhány (forrás: (Hellinger-Hövel, 2002):

1. Az egész családállítás módszerének lényege a családtagok közti mágikus kötés. Olyan családtagok sorsa kapcsolódik össze, akik lehet, hogy nem is ismerték egymást személyesen, vagy a tudatos szinten nem ápoltak jó vagy szoros kapcsolatot egymással. Az összefüggés alapja mélyen az a reménykedés, hogy ha szenvedünk, megmentünk valaki mást. A terápia célja ennek a kötésnek a feloldása.

2. „Követlek!”: Mindenkinek joga van a saját sorsra. A családokban erős késztetés van arra, hogy kövessék a halott családtagokat: öngyilkosságot kövessenek el, súlyosan megbetegszenek, vagy „csak” nem élik az életet. Késztetést érezhet arra, hogy elmenjen a családból: idegenné, megközelíthetetlenné válik a többiek számára. Sokszor a gyerekek tudattalanul átveszik a szülők késztetését: inkább ők betegszenek meg.

3. Elkövetők és áldozatok: Nem elég az elkövetőt hibáztatni: általában soha nincs egyedül.

4. Kiegyenlítés: „ha valaki tesz velem valamit, az a késztetés támad bennem, hogy én is tegyek valamit ővele.” (Hellinger-Hövel, 2002, 49.o.) Hellinger ezzel magyarázza a bosszút – és létjogosultságát, szerinte ugyanis „kiegyenlítésre nem csak a jóban, hanem a rosszban is szükség van.” (Hellinger-Hövel, 2002, 49.o.) Ha csak megbocsátok, az kevés, mert ezzel a másik semmit sem tehet az egyenrangúság helyreállításáért, én ugyanis fölénybe kerültem. Tennem kell valami rosszat a másiknak – de kevesebbet, mint amit ő követett el ellenem, különben nem tartható fent a kapcsolat. Megdöbbentő következménye ennek az alapelvnek, hogy Hellinger szerint az sem helyes, ha egy anya mindig következetes. Néha egy kicsit többet kell engedni – a szeretetből ugyanis többet kell adni, ugyanúgy, ahogy a rosszból meg kevesebbet. Emiatt van az is, hogy a kapcsolat megtartása érdekében néha keménynek kell lenni – igaz, a túlságos keménykedés azt eredményezi, hogy állandó törlesztgetéssel telik a kapcsolat. (Hellinger-Hövel, 2002)

Hogyan zajlik a Hellinger-féle családállítás?

Bár arról már írtam, mire jó és milyen jó a Hellinger-féle családállítás, a legalapvetőbb dologról nem esett szó: hogy hogyan is néz ki ez a gyakorlatban.

A családállítás (ideális esetben) csoportban történik, bár nem lehetetlen (csak nehezebb) egyéni terápia keretein keresztül is alkalmazni a módszert. Az a személy, aki családjával és személyes életével kapcsolatos nehézségeibe kíván bepillantást nyerni, a családállítás során - néhány alapvető információ megadását követően - kiválasztja a csoport tagjai közül azokat, akik családja tagjait, vagy bármilyen számára fontos személyes értéket személyesítenek meg, és spontán módon elhelyezi őket a helyiségben. A megszemélyesítők visszautasíthatják a szerepet, ha viszont elfogadják, az a kérés feléjük, hogy hagyják a személyiségüket és a racionális gondolkodást a széken, és adják át magukat spontán feltörő érzéseiknek és testérzeteiknek. Ami ezek után következik, az az embernek azon csodálatos, tudattalan képessége, hogy érzékeli, "veszi" a kapcsolatok felszíne alatt húzódó energiahálót - és amikor ez tudatossá válik - megteremti a harmonizáció lehetőségét a kommunikáción keresztül. A résztvevők kijelölése egy-egy családtag (vagy absztrakt entitás) szerepének eljátszására spontán történik – de nem véletlenül. Az „állítást” követően sokan arról számolnak be, hogy az a probléma és az a helyzet, amelybe a kiválasztás révén kerültek kísértetiesen hasonlít a saját élethelyzetükre. Így tehát mindenki „dolgozik” – az is profitál egy-egy konstellációból, aki csak szereplőként vesz részt benne. A módszer hasonlít a pszichodrámára annyiban, hogy szerepeket játszunk – itt azonban sokkal inkább megtörténik egy másik identitás felvétele. Egy olyan energiamezőbe kerülnek a szereplők, amely önálló életre kelti a bábokat. A terapeuta folyamatosan kérdezi a térben állókat arról, hogy hogyan érzik magukat. Vizsgálják, hogy más pozícióba helyezve javul-e a közérzetük. Mindeközben a kliens látszólag kívülállóként szemléli az eseményeket, csak a végén veszi vissza saját szerepét az őt megtestesítőtől. Hellinger azonban nagyon is aktívnak tartja a kliens részvételét. (Hellinger-Hövel, 2002) Hát persze, hiszen az ő lélektani valósága jelenik meg abban a térben, és az ott zajló mozgások az ő lelkében vezetnek változásokhoz -ha hagyja. Hisz ellenállni itt is lehet. De aki eljut egy családállításra, az szerintem már megérett arra, hogy hagyja átalakulni a régi mintáit.

Egyéni versus kollektív karma

Az önismeret és önfejlesztés rögös útján az ember néha körülnéz, hogy hol is jár. Fontos tehát az egyén és a társadalom viszonyán is elgondolkodni, ahogy egy ideje már ezt teszem.
Az biztosan feltűnt nektek, hogy ha ti változtok, a körülöttetek lévő emberek is elkezdenek kicserélődni (ami néha fájdalmas búcsúkkal jár). De nem csak a közvetlen környezetünk, személyes kapcsolataink szempontjából van ennek jelentősége.
Amikor a szélesebb társadalmi aspektusra is kitérek, nem szociológiai értekezésbe szeretnék itt bocsátkozni természetesen. De megosztanám veletek az általam (tudatosan) választott utat a világ jobbá tételére (és szándékosan nem használtam idézőjelet, hiszen vállalom, hogy hangzatos a kifejezés, még ha a "fellengzős" vád is érheti...).
Én - a politikusokkal ellentétben - az alulról építkezés híve vagyok. Ezért is lettem pszichológus: sok boldog egyénnek van egyedül esélye arra, hogy boldog társadalmat hozzon létre. Minisztériumi rendeletekkel felülről vezérelve ez nem megy. Olyan logikusnak tűnik mindez, hogy nem értem, miért nem így működik a világ: az emberek nem lennének hataloméhesek és frusztráltak, nem bántanák egymást, ha begyógyítanák lelki sebeiket. És az a tény, hogy az emberi társadalom nem ilyen ideális, nem tart vissza attól, hogy ne higgyek ebben az alapigazságban. Lehet, hogy csepp a tengerben, amit mi csinálunk (ti, olvasók is, igen, hisz nem olvasnátok ezt a blogot máskülönben), ennek ellenére nem tartom hiábavalónak fáradozásunkat. Hogy fontos erről is írnom, azt abból gondolom, hogy egy héten belül két nagy ember gondolatai is utolértek ezzel kapcsolatban. Olvassátok őket szeretettel:

"Az indiaiak meg vannak arról győződve, hogy a világon különböző színvonalú emberek élnek. Jobbak, rosszabbak, szellemileg, morálisan magasabb és alacsonyabb szinten állók. Nagy karmikus különbségek vannak tehát, de végső soron, és ez az indiai bölcselet meggyőződése, csak kollektív karma van. Olyan soha nem következhet be, hogy az emberiség egyik része elkárhozik és elsüllyed egy sátáni világban míg a másik része üdvözül. Csak kollektív karma van: vagy mindenki üdvözül, vagy mindenki elkárhozik. Az indiaiaknál a kollektív karma hitéből fakad az egyén missziója, hogy jobbá akarja tenni a világot, és ennek nincs más útja, csak ha elsősorban önmagát teszi jobbá." (Popper Péter: Mit mond az ezotéria a krízisekről?, 2009)

A másik idézet Jungtól való, köszönet érte Oláhné Mednyánszky Krisztinának, az Artemisz Pszichoasztrológiai képzés vezetőjének:

"Anélkül, hogy megtanulnánk tudatos énünk és tudattalan világunk között kölcsönös tiszteleten és egyenlőségen alapuló dialógust létrehozni, valószínűleg nem tudjuk megtanulni ezt a személyközi csoportok közötti és nemzetek közötti kapcsolatainkban sem." (C.G. Jung)

Személyes céljaink a személyen túliban

Egészséges, integrált, teljes élet alatt (transzperszonális szemléletű pszichológusként) azt értem, hogy az ember tudatosan olyan szerepet vállal a külvilágban, amely legbelső lényegével összhangban van. Assagioli is „a spirituális Én tükröződéseként, kivetüléseként” értelmezi a személyes ént (ASSAGIOLI, 2006, 98.o.). Ezért hiszek az önmegvalósításban, ami - a fentiekből következik - képes az „ön” (azaz én) határait átlépni. Ezért szeretem a transzperszonális pszichológia tág kereteit…

Fontos megvizsgálni alaposan eme megállapítás mindkét oldalát:  világi énünk kibontakoztatása éppolyan fontos a spirituális fejlődés érdekében, mint a magasabb rendű sugallatok szem előtt tartása hétköznapi éltünkben. Jungi fogalmakat használva tehát arról van szó, hogy a Persona-szintű önmegvalósítás segíti, előkészíti a Selbst-féle önmegvalósítást, ugyanakkor Personánkat átragyoghatja a Selbst fénye.

Saját életemben sem voltam rest megtalálni azt a platformot, ahol életem kiteljesedhet, akármilyen (óriási!) kerülő utakat is tettem útközben és akárhogy is küzdök a mai napig a transzcendens és mundán erők összehangolásával az életemben. Klienseimtől sem várok el többet, mint amit én végigcsináltam…