Elérhetőség: evegvari@gmail.com

Ars poetica 2

„Valóban szörnyű dolgokon ment át. Nem találok szavakat, amelyekkel kifejezhetném, mennyire elképesztő és igazságtalan, hogy gyermekként ilyen dolgokat kellett átélnie. Ezzel együtt sem tudom elfogadni azt, hogy egy emberi lény számára a legrosszabb helyzetben sem lenne remény. Hiszem, hogy mindenkiben ott lakozik a természetes erő és a veleszületett tökéletesség. Még akkor is ott van, ha elfedik a szörnyűségek és a lelki sebek.” (Dr. Máté Gábor: A sóvárgás démona – imserd meg a függőségeidet, Libri, Budapest, 2012, 97. o.)

Ars poetica

"A gyógyulás nem a felépülésről, hanem a felfedezésről szól. Felfedezni a reményt a reménytelenségben, rátalálni egy válaszra ott, ahol látszólag semmiféle válasz nincs, ráébredni, hogy nem az számít, ami történik - hanem az, hogy mihez kezdesz vele."
(Edith Eva Eger: A döntés, Libri Kiadó, Budapest, 2017, 408-409.o.)

Érzelmeink megváltoztatása


A kliensek sokszor fájdalmas érzéseik megváltoztatásának igényével érkeznek terápiába. Nem akarnak félni, szeretnének önfeledtebbek lenni, kevesebbet aggódni, érzik, hogy tele vannak haraggal, keserűséggel, sértettséggel.
A mélylélektan hagyományos megközelítése erre az, hogy megkeressük a gyökerét az adott érzésnek, és az eredeti ok megszüntetésével (valamilyen terápiás oldás révén) azt várjuk, hogy - mintegy járulékos következményként - megszűnjön a kellemetlen érzelem. Ezt az elvet követi minden korregressziós technika, pl. Rebirthing vagy KIP, de sokszor még a Gestalt és a Családállítás is.
Igen ám, de a változás néha csak egy adott részterületre vonatkozik, (annyira kicsire, hogy az életminőségünket nem javítja jelentősen). Mert egy életnyi idő alatt "rátanulunk" bizonyos reakciófajtákra. A tanuláselmélet megfigyelései szerint ha egy stratégia hatékonynak bizonyult valamikor, legközelebb is azt fogjuk használni - még akkor is, ha hosszú távon ez több kárral jár, mint haszonnal. Néha hasznos kiállni az igazunkért, de ha minden alkalommal felháborodunk, ha nem vették figyelembe a szükségleteinket, könnyen belecsúszunk a hárpia szerepébe és kellemetlen társsá válunk. Nagyon elkeserítő lehet azt látni, hogy nem változunk mindent áthatóan - egy "oldás" hatására a mosogatáson már nem veszünk össze, de a porszíváson még mindig - és ez könnyen keltheti azt az érzést, hogy nincs hatalmunk az érzelmeink felett. A fent említett "alulról építkezés" mellett (amikor a háttért boncolgatjuk, megpróbálva megérteni, miért viselkedünk így), el lehet indulni "felülről lefelé" is, azaz a látható viselkedés megváltoztatásával, ami visszahat az érzelmekre.
Ez a kognitív viselkedésterápia alapja. Az érzelmek ugyanis szoros összefüggésben vannak a gondolatokkal és a viselkedéssel. Megbonthatom az érzelmek hátteréül szolgáló hiedelemrendszert (elkeseredett vagyok, mert azt hiszem, hogy lenéznek - de ez csak az én véleményem, biztos ez?), és változtathatok a viselkedésemen is, amelyek más érzéseket fognak generálni. Nagyon nehéz leállítani az automatikusan lefutó reakcióinkat, hiszen beleszövődött az egész személyiségünkbe. De lehet változni. Kell hozzá elköteleződés (akarjak változni, elismerve, hogy ez rajtam - és nem a környezetemen - múlik) és energiabefektetés (nem múlik el egy 50 perces ülés alatt, ami évek alatt alakult ki, tehát kitartóan be kell gyakorolni az új készségeket).
 Az érzelmek feletti kontroll visszaszerzése egy tanulási folyamat, amelyet sosem késő elkezdeni. Erre dolgozta ki Marsha Linehan a Dialektikus Viselkedésterápiát (közismert nevén DBT-t, amely a Dialectival Behavior Therapy rövidítése). Most vettem részt egy három napos képzésen ezzel kapcsolatban és nagyon bizakodó vagyok az alkalmazhatóságát illetően. :-)

KIP, avagy KÉP a pszichoterápiás munkában


Írtam már a szimbolikus képek terápiás hasznáról, most egy kicsit részletesebben összefoglalnám ezen módszerek egyikét. Elég szakmai a megfogalmazás, mert egy most megjelent könyv, az Animula Kiadó által megjelentetett LEUNER: A Katatím Imaginatív Terápia alapjai (2012) című műből idézek, ha nem is mindig szó szerint.

A Leuner által kidolgozott Katatím Imaginatív Pszichoterápia (KIP) az imaginatív (elképzelt) képek mélylélektani szimbolikájának felismerésen alapszik.
A módszer " a kontrollált regresszió talaján válik hatékonnyá", azaz a terapeuta segítségével olyan módosult tudatállapot jön létre, ahol a szimbolikus képhez tartozó mély, archaikus (sokszor elhárított) érzelmek is hozzáférhetővé válnak. A szimbolikus képekben nyilvánvalóvá lesznek a rejtett, szunnyadó viselkedési hajlamok és lehetőség van arra, hogy olyan hozzáállásra késztessük a klienst, ami ritka volt - ha egyáltalán volt - a gyermekkori neveltetése folytán. Ezáltal módosíthatjuk a korai tapasztalatait és teret kínálunk neki, hogy kövesse a saját  vágyait.
A KIP egyik fókusza az én önszabályozó tendenciáinak a serkentése, és ezáltal "a lélek öngyógyító erejének" a mozgósítása. Alkalmas olyan kliensek terápiájára is, akik erősen intellektualizáló hajlamúak, vagy szokatlan nekik az introspekció. (Leuner, 2012)

A KIP-képzést az Integratív Pszichoterápiás Egyesület végzi, honlapján feltüntet terapeutákat (a teljesség igénye nélkül).

A spiritualitás "haszna"

Transzperszonális pszichológusként talán meglepő azt hangsúlyozni, hogy a spiritualitás tévút mindaddig, amíg  nincs megdolgozva a személyiség, de úgy érzem, muszáj erről beszélnem (újra), még ha nem is vagyok annyira provokatívan karakán, mint Popper:

"Az ezoterikus gondolkodásnak és beavatottságnak semmiféle haszna nincs! Nem leszünk tőle okosabbak, harmonikusabb lelkűek, boldogabbak, s nem feltétlenül alakul ki belső biztonságérzésünk sem. Világi sikerekről - szerelem, üzlet, egészség, stb. - nem is szólok." (Popper Péter: A nem értés zűrzavara, Ezoterikus hiedelmek és téves tanítások, 179.o.)
Szerintem van haszna a hitnek egy magasabb rendű célban, értelemben, abban, hogy a látszatproblémák mögött fejlődési lehetőség van. Szakmailag és magánemberként is azt tapasztalom, hogy a transzcendens élmények energiatöltéssel bírnak és erőt, lendületet adnak az életnek. De valóban nem repül a sült galamb a szánkba, és önmagában SEMMIT nem old meg az ezoterikus gondolkodás. Sőt. Nagyon jó elkerülő hadművelet lehet az életünkben jelentkező problémákkal való szembenézésre, a saját személyiségünk nem is annyira fényes és fehér oldalának megismerésére (ahogy már erre is utaltam korábban).
A valós, anyagi világban megélt Énünk az alapja ennek az életnek és azzal kell főznünk, amink van. Ha ez a személyiség tele van hiánnyal (elég csak a leggyakoribbat, a szeretethiányt említeni), akkor  - bár én sem kételkedek abban, hogy Isten szeret minket és ez a végső szeretet -, a vallásba kapaszkodás menekülés lesz mindaddig, míg nem nézünk szembe a hiányaink fájdalmával és nem kezdünk vele valamit ITT és MOST, a saját eszközeinkkel, a valós emberi kapcsolatainkban.
 (Fotómanipuláció: Erik Johansson)

Summa summarum: A spiritualitás nem helyettesíti a pszichoterápiát!
Nagyon sokat köszönhetünk a transzperszonális pszichológiának azért a szemléletért, hogy az életünkben jelentkező nehézségek a lélek magasabb rendű  - hosszú távú, nem csak egyetlen életre vonatkozó - fejlődését szolgálják. Tudok azonosulni azzal spirituális nézőponttal, miszerint mindez nem a véletlen műve: minden emberi kapcsolatunk, az általuk kibomló érzelmi működésmódunk karmikus eredetű és a harmonizáció, a szeretet irányába mutató (kellene, hogy legyen). Ez olyan felelősségvállalásra tanít, amely  kultúránknak egyébként nem része, hiszen az anyagi szemléletű  világ (jó vagy rossz) sorsának passzívan kiszolgáltatott emberképe uralja a hétköznapi diskurzust.
A transzperszonális technikák viszonylag gyors és egyszerű módját adják annak, hogy bepillantsunk a kulisszák mögé és átéljünk olyan mintázatokat, összefüggéseket, amelyek megértése önmagában gyógyító hatású. A transzperszonális módszerek lehetővé teszik, hogy tapasztalati (és ne csak intellektuális) tudást szerezzünk lelki működésünkről és elakadásaink mögöttes okairól. Az átélés kézzelfogható valósággá teszi egy másik lelki-szellemi dimenzió, mint értelmezési keret létét.
Ugyanakkor a megoldandó feladatok mindig "hétköznapiak": nem szeret az anyám, a férjem, félek a főnökömtől, nem boldogulok a gyerekkel.... Ezekre kell megoldást találni, és ebben a személyiségemnek (ha tetszik, a "kis" egónak) kell fejlődnie, még akkor is, ha a "Magasabb Rendű Énünk" megsúgja, mi a kívánatos irány. Átélhetem a legmisztikusabb élményt egy Rebirthingben, ha aztán hazamegyek és ott folytatom a játszmázást a családommal, ahol abbahagytam. Ahhoz bizony tudatos erőfeszítés kell, hogy az átélt élmények átírják a viselkedést is, és mindazt, amit elméletben (pl. spirituális olvasmányainkból) olyan jól tudunk, átvigyük a gyakorlatba is.
Ez munka. Erőfeszítés. Felelősségvállalás. Idő. Folyamat. Terápiás kapcsolatban, ahol újraíródhatnak a minták.

Idősíkok a pszichoterápiában - a múlt csontjain rágódnánk?

Nem, nem a múlttal foglalkozunk. Igaz, a jelent sokszor a múlt határozza meg. Itt a kulcsszó a relevancia: mi az a múltból, aminek jelentősége van a jelenbeli elakadás kapcsán? A múlt feldolgozása nem öncélú: annyiban van jelentősége, hogy tehermentesítse a jelent és új utat nyisson egy szabadabb, teljesebb jövő felé.
Lássuk, mit mond erről Hellinger, akinek bölcs megfigyeléseit igen mérvadónak tartok.
"A múlttal végzett munkának mindig helyes arányban kell állnia az élet rövidségével. Nagy tévedés lenne az élet nyolcvan százalékát arra áldozni, hogy feldolgozzuk a múltat. Az élet mindig tovább halad." (Bert Hellinger: A forrás nem kérdi, merre visz az útja, 2009, 217.o.)

A lehengerlő átalakulások kegyelme

(Helen Nelson-Reed)

Nincsen rá kisebb szavam, mint hogy kegyelmi állapot, amikor az ember belelát annak a mintázatába, ahogy a sorsa szövődik, ahogyan a választásait hozza, amilyen kapcsolatokat hoz létre, és amilyen érzelmek rángatják mindeközben.
Küzdünk, megélünk, elbukunk, próbálkozunk, fájunk, szeretünk, megbocsátunk, reménykedünk... és mindebbe kicsit belefulladunk, tehetetlenül vergődve feloldhatatlannak tűnő konfliktusaink és véget nem érő szenvedéseink tengerében. És akkor jön egy Családállítás vagy egy Rebirthing és hirtelen kiesünk a térből és időből, és abból a szempontból LÁTUNK, ahogy ezt csak "Odafentről" lehet. Ez maga: átélni a csodát. Minden kiürül, letisztul. Minden mindegy lesz - buddhista és nem depresszív értelemben. Megteremtődik az a távolság, ahonnan minden megérthető és elfogadható - és közben kinyílik a szívünk...és kinyílik egy ajtó, amin mehetünk végre tovább. Mert azt is megértjük, hogy ez mennyire lehetetlen lett volna eddig.

Köszönöm, Robi, a mai újbóli rácsodálkozás élményét. Hogy a perszonális szintű előkészítés után mekkora kvantumugrást lehet végrehajtani transzperszonális technikával.

A világvége bennünk van

Nos, talán ideje kifejtenem saját véleményemet 2012-ről. :-)
Azt gondolom, hogy tényleg különleges időket élünk. Látom magamon, látom a klienseimen. Súlyos, nehéz helyzeteket kell most nagyon sokaknak megoldani, olyan léptékűeket, amik messze meghaladnak minden megoldási módszert, amikkel eddig el lehetett lavírozni az életben. Asztrológiailag is van egy kereteket szétfeszítő Uránusz-Plutó kvadrát mostanában: hogy kit hogyan érint, az a személyes horoszkópra illeszkedéstől függ. Ahogy az is, hogy ki milyen szinten éli meg a válságot: van aki külső események áldozataként, mások belső világuk szétzilálódásaként, ahol az egyén elveszti a bizonyosságot arról, hogy ki is ő valójában. De nagyon nehéz olyan személyt találni, akinek ne változna most az élete így vagy úgy.
Csak remélni lehet, hogy az erőfeszítésnek, hogy tudatosan vegyük fel a lépést ezekkel a sodró erejű energiákkal, lesz előrevivő eredménye. Én mélységesen hiszek ebben.

Újévi Tarot

Immár hagyomány, hogy szilveszter napján (vagy éjjelén) kirakom az óév-értékelő és újév-előrejelző kelta keresztet Tarot kártyával magamnak és ismerőseimnek.
Olyan mérhetetlenül pontosan jelez nekem a kártya mostanában, hogy arra gondoltam, talán itt az ideje, hogy a klienseim számára is elérhetővé tegyem ezt a "szolgáltatást". :-)
A kártyával NEM jóslok. A Tarot önismereti tükör: uralkodó vagy iránymutató energiákat mutat és ezt mindenki olyan szinten értelmezi, ahogy az számára befogadható.

Spiritualitás és pszichológia

A transzperszonális szemlélet legfontosabb jellemzője az - ahogy Wilber megfogalmazta -, hogy számol az ember transzcendens funkciójával és az így hozzáférhetővé tett magasabb rendű energiákat a személyiség fejlődésének szolgálatába tudja állítani.


A spiritualitás ilyen értelemben jól kiegészíti a pszichológiát, de ez fordítva is működik: a pszichológia is segítheti a spirituális életet. Hogy hogyan, azt a transzperszonális pszichológia egyik atyja, Roberto Assagioli (2005) Önmegvalósítás és lelki zavarok írásában így fogalmazta meg:


„A spirituális eredetű zavarok előfordulása napjainkban rohamosan emelkedik azzal együtt, hogy nő azoknak az embereknek a száma, akik tudatosan vagy tudattalanul , tapogatózva keresik a teljesebb élet felé vezető útjukat. (...) a mai emberek fellendülő fejlődése és személyiségük összetettsége, valamint kritikusabb elméje miatt a spirituális fejlődés nehezebb és összetettebb folyamattá vált. Régebben elegendő volt a morális megtérés, a tanítónak vagy a megváltónak szóló tiszta szívű odaadás, az Istennek való szeretetteljes önátadás, és megnyíltak a tudat magasabb szintjeihez, valamint a belső egység és kiteljesedés felé vezető kapuk. Mostanában azonban a mai ember személyiségének összetettebb és konfliktusos aspektusait nem lehet kihagyni a számításból; át kell alakítani őket, és el kell érni közöttük (alapvető késztetései, érzelmei és érzései, teremtő képzelete, kutakodó elméje, önérvényesítő akarata, valamint személyközi és társas kapcsolatai között) a harmóniát”. (101.o.)
(Festmény: Helen Nelson.-Reed)

A szimbólumok szerepe a lelki fejlődés útján

Nemrég találkoztam egy komoly krízisben lévő édesanyával, aki szociális munkásként  - tehát segítő foglalkozásúként - csak legyintett arra a felvetésemre, hogy kérjen segítséget. "Minek, úgyis tudom, mit kérdezne a pszichológus." Az egyik nagy tévhit a pszichológiával kapcsolatban (amint a fenti példából látszik, még rokon szakmában dolgozók körében is), hogy csak racionális és verbális szinten közelíti meg a dolgokat. Hogy ülünk az asztal két oldalán, és egy okos ember mindenféle trükkös kérdéseket tesz fel és a kliens vagy "jól" válaszol, vagy "rosszul".
A blogom egyik nem titkolt célja, hogy ezt a téves elképzelést megváltoztassa. Én szinte csak módosult tudatállapotban dolgozom, ami azt jelenti, hogy a pszichés munkának egy nagyon fontos része egy olyan rétegben történik, ahol nem a hagyományos gondolkodási struktúrák dominanciája a jellemző.
Egyrészt azért, mert a magzati-, és kisgyermekkori élmények sem a mi információfeldolgozásunk szerint tárolódnak, így azok  verbálisan kognitív szintről nem hozzáférhetőek. Másrészt a psziché képes kapcsolatba kerülni olyan mélyen fekvő archetipális rétegekkel, amelyek előmozdító, energetizáló hatásúak a személyiség fejlődése, azaz individuáció során. Lássuk, mit ír erről egy egy transzperszonális pszichológus:
„Szent Ferenc, bár nagyon élvezte az életet, mégis egy hirtelen látomásnak engedelmeskedett, amikor felépítette kicsiny templomát. Amit ő apró épületnek tekintett, az hatalmas mozgalommá nőtte ki magát, mivel az átalakulás erejét hozta magával. Az igazán átalakító szimbólum megváltoztatja az attidűdjeinket, az életünket, mivel elhozza azt az energiát, amelyre a tudatnak szüksége van az egész helyzet átalakításához.” (Ian Gordon-Brown, 2007) 
Ezen szimbolikus képek megjelenése történhet spontán - pl. Rebirthing és anya-magzat kapcsolatanalízis során -, vagy indukált módon, azaz a terapeuta instrukciói alapján "képhívással". A jungiánus alapokkal rendelkező relaxációs-, és szimbólumterápiában és a katatím imaginatív pszichoterápiában is megvan az adott hívóképek jelentéstartama olyan értelemben, hogy milyen témát szólítanak meg az egyénben. Így kliensre szabottan, az aktuális elakadást segítően lehet képet választani, hogy elinduljon egy belső átalakulási folyamat.
Ennek során fontos, hogy nem értelmez a terapeuta! Nincs olyan kívülálló, aki valaha is megmondhatná, hogy ez vagy az pontosan mit jelent, ugyanis a szimbólumok lényege épp az, hogy nagyon sokféle jelentést tud magába sűríteni és ennek a gyógyító ereje akkor is működik, ha nem pontosan - vagy nem azonnal - értjük meg, mit akar üzenni. A terapeuta abban tud segíteni a kliensnek, hogy merjen analógiásan gondolkodni és ellen tudjon állni a kísértésnek, hogy mindent azonnal megfejtsen és megoldjon.

Ahogy a nagy zsenik is képszerűen, látomásszerűen fedezték fel találmányaikat, úgy az igazi, terápiás változást okozó felismerésekhez nem logikus, következtetéses úton tudunk eljutni. Amit Fabry a logoterápiáról és általában a transzperszonális csúcsélményekről ír, az erre is vonatkozik:


„A transzperszonális tapasztalatok gyakran másodperc töredéke alatt érik el azt, ami a logoterápia célja: annak észrevétele, hogy az univerzum rendezett egész, melynek egy része az egyén.” (Joseph Fabry)

A hős útja a mi utunk is

Rendkívül inspiráló előadást hallottam 2012. október 27-én Debrecenben a C.G.Jung Komplex Pszichoterápiás Egyesület és a Kenézy Kórház Pszichiátriai Osztályának Árnyék, destrukció, Megszállottság című konferenciáján.
Dr. Frecska Ede nagyon bátran ki merte jelenteni (elmondása szerint ezt 200 pszichiáter előtt is megtette), hogy bizonyos kórképek spiritualitás nélkül nem gyógyíthatóak, ugyanis az áldozat-szerepet csak transzcendens szinten lehet úgy átértelmezni, hogy az egyén megtalálja szenvedései értelmét és elinduljon a gyógyulás útján.


A jungi pszichológia szerint az egyént személy szerint segíti elakadásaiban, ha kapcsolatba kerül archetipikus, azaz mindenkire vonatkozó, egyetemes emberi tapasztalatban. Ilyen élmény a mítoszokban és mesékben is gyakran szereplő hős útja, amikor az egyén egy hívásra kilép konvencionális életéből, hogy olyan tudásra tegyen szert, amelyet aztán a köz javára fordíthat. Fontos, hogy ezt az elhívást gyakran vonakodva fogadjuk (ld, Jób esete), sokszor külső kényszerítő körülmények tépnek ki komfortzónánkból és a fejlődés záloga épp a bukás, a kudarc, a sebesülés, a trauma. Ha ezen átégtünk, akkor folytathatjuk az utat, immár bölcsebben, érettebben, és próbálhatjuk megtalálni helyünket újra a társadalomban.
Frecska hangsúlyozta, hogy kultúránk is nehezíti, hogy nem "hívásként" értékeljük a nehézségeket, márpedig "a spirituális intelligenciát nem lehet büntetlenül megtagadni", azaz a sors felülről osztja le a lapokat, és játszani KELL. A számunkra rendelt utat be kell járnunk, máskülönben elbukunk.
Másik kultúrhibának azt tartja, hogy beavatás nélkül indulunk útnak, azaz nem szerzünk gyakorlatot amelynek lényege, hogy az embert próbára tévő feladatokat támogató közegben teljesítjük. Ennek traumatizálódás a következménye.
Frecska fontosnak tartja tudatosítani, hogy a választás lehetősége mindig ott van. És ha az egyén vállalja feladatát, természetfölötti segítséget kap hozzá.
A hős útjának része, hogy olyan élményben részesül – akár fizikailag – ahol el kell viselnie az elviselhetetlent. Ez a lépés a transzformáció elengedhetetlen lépése, mely során az egyén örökre megváltozik.
Ez kihívást jelent a társadalomba való reintegrálódás szempontjából. A visszatérő hős szembesül a konvencionális világ elutasításával és saját megváltozott éntudatával. Moore is beszámol a krízisen áteső személy elszigetelődéséről, és azt a tanácsot adja, hogy meg kell fogalmazni a kapcsolódás nehézségét:  ”valami különlegesen erőteljes dolgon mentem keresztül, amitől valahogy teljesen másnak érzem magamat. Lehet, hogy most idegennek tűnök számotokra. Nem akarok falakat emelni közénk, de nem érzem már többé magamat régi önmagamnak.” (Moore, 69.o.)